Mindig is úgy gondoltam, hogy az angolok (britek) furák. A másik oldalon közlekednek, érthetetlen és átszámíthatatlan mértékegységeik vannak, humortalanok és néha nagyon ellenszenvesek. Különösen tökrészeg turistának azok.

 

Ezért is lepett meg már a múltkor is Sophie Kinsella regénye, pozitív értelemben. Így most is Kinsella könyvet vettem. Ezúttal németül. Ha esetleg valaki olvasta magyarul és a sztoriban eltérés van, akkor ez ebből adódhat.

 

Adott egy átlagos, 25 éves, nem túl szép, de jó fej lány, Lexi. A történet úgy indul, hogy Lexi bulizni meg az évszázados jó barátnőivel, az apukája temetése előestéjén, amikor is csúnyán beveri a fejét. "Másnap" egy kórházi ágyon ébred és három évvel később van. Lexi nem érti, hogy amikor a dolgai felől érdeklődik, eredeti Louis Vuitton táskát, hozzávaló pénztárcát, gyémántgyűrűt kap az ápolótól.

 

Kiderül, hogy amnéziája van, három év kiesett az emlékezetéből. Három teljes év. Lexi eközben osztályvezető lett, férjhez ment, két számmal kisebb ruhát hord, a férje jóképű és mulitmilliomos. De nem emlékszik semmire. Semmire az elmúlt három évből.

 

Szépen lassan megpróbálja összerakni az életét - természetesen nagyon kevés sikerrel. Fényképeket és videókat nézeget, az egyébként teljesen furamód kutyabolond anyukájával beszélget, néha megmenti a kishúgát és nem érti, mit keres ő egy annyira csillogó villában, ahová a férje hazaviszi.

 

Az orvosok nem tudják, hogy az emlékeztkiesés csak átmeneti vagy végleges, így Lexi megpróbál felnőni a feladathoz. A kezdeti rózsaszín köd kezd leülni,  ugyanis Lexi rájön arra, hogy mindennek ára van. A tökéletes alakjának például az, hogy sem ő, sem a férje nem esznek szénhidrátot. Se csokit, se pirítóst, se tésztát. Hogy egy héten ötször reggel hattól hétig futni jár. Hogy nem találja a régi ruháit, könyveit, bögréjét, minden tökéletes és minden élre vasalt. Meg fekete és bézs színű. És semmi nem kényelmes. És mindenre vigyázni kell. (Hogy kerülhetett a kanapé tízezer fontba? Mivel tömték ki vajon?) És annnnyira kívánja azt a fránya pirítóst. Meg a sós és ecetes chips-et.

 

De hiába a tízezer font, a kanapé nem kényelmes. És hiába a Dior-kosztümök, a Lancome-rúzsok, a La Perla-fehérnemű (vagy inkább bézs- és feketenemű), Lexi ráébred arra, hogy ő nem boldog. Kétségbeesve keresi a dolgait, a saját életét, kétségbeesetten küzd azért, hogy újra beleszeressen a férjébe. Nem könnyű feladat, mert egy kicsit vaskalaposnak tűnik a talpig úriember férj. Aki, hogy Lexi felépülését segítse, a közös szokásokból, élményekből házassági kézikönyvet állít össze és indexálja a fogalmakat. Még olyanokat is, hogy szex, előjáték, étkezési szokások, filmek, nyaralás. Ahelyett, hogy elmesélné neki.

 

Lexi csodálattal nézi a gardróbjában a magassarkú cipőkkel teli szekrényt is - de hiszen ő soha nem tudott magassaekúban járni.

"Drágám, hogy te nem tudtál? Te egy stiletto-girl vagy! Még futni is tudsz ezekben. Láttam." Lexi új legjobb barátnője ráveszi Lexit, hogy próbáljon fel egyet, Lexi majdnem hasraesik. A barátnő kéri, ne vegye le a cipőt, hanem kezdje énekelni a himnuszt és úgy menjen két kört. És igen. Lexi jár a magassarkúban. Tízcentisben is.

 

Lexit autóbaleset érte - ő maga vezette a Mercedes kabrió sportautóját -, holott Lexi soha nem tudott vezetni. De ha működik a trükk a magas sarkakkal, akkor miért ne működne az autóvezetéssel is? Lexi megpróbálkozik a himnuszos vezetéssel is, katasztrofális sikertelenséggel, persze.

 

Lexi próbál rájönni arra is, hogy egy egyszerű asszinsztensből hogy a fenébe is lett, lehetett ő osztályvezető, miért nem szeretik őt a munkatársai, mi az ok, az indok, miért szereti őt a férje.

 

Lexit kisebbfajta sokk éri, amikor szembesül azzal is, hogy szeretője van - legalábbis ezt állítja a jóképű mérnök, aki ráadásul a férje jobb keze. Nem tudja, hogy ez igaz-e, mindenesetre az állítólagos szeretője sokkal normálisabbnak, életszerűbbnek és vonzóbbnak tűnik, mint a saját férje.

 

Lexit az is sokkolja, hogy a házvezetőnő körbeugrálja őt, a férjét és a vendégeit is és emiatt nem érzi jól magát otthon sem. Várjunk csak. Ez tényleg az ő otthona? Közösen keresték ki a berendezési tárgyakat? Közösen döntöttek minden hájtekkes kütyü mellett? Mint például a világítás. Hőérzékelővel ellátott világítás, ami automatikusan felkapcsolódik, ha a tükörhöz megy. De minek is?

 

Lexi próbál visszamenni dolgozni - a barátnői most a beosztottjai, mindenki utálja, mindenki retteg tőle. Egészen addig, amíg rá nem jönnek, hogy nyoma sincs a régi (vagy inkább Lexi szemszögéből nézve az új) Lexinek és rendesen lejáratják őt.

 

A főnökei egy bizonyos június 6-át emlegetnek - amiről azt sem tudja, mi fán terem. Június 6., hétfő. Pénteken tudja meg, hogy az osztályt a cég meg szeretné szüntetni. Egész hétvégén át kétségbeesetten dolgozik, hogy ne kelljen egy egész osztályra való embert kirúgnia, de hiába.

 

És amikor a céljai elérése érdekében megjátssza, hogy újra emlékszik, szabályosan kényszeríteni kell magát, hogy karót nyelt fatehén legyen, aki szigorú hangon utasítja a beosztottjait.

 

Hogy mi lesz a vége? Heppiend, természetesen. Lexi emlékei nem térnek vissza, de a könyv vége felé szépen sorban mindenre fény derül. És Lexi egyszer végérvényesen leveheti a bézs és fekete kosztümöket, meg a gyűlölt magassarkút. És ehet tésztát is.

 

Annyira lebilincselő és érdekes volt a könyv, hogy még vezetés, főzés, kajálás és egyszerűbb telefonbeszélgetések közben is azt olvastam. A szó legszorosabb értelmében nem tudtam letteni.

 

Megjött hozzá a kedvetek? :)