...elszállt hamar, bár  szeptemberben, sőt, októberben sem lett vége azonnal... Három hete szombaton a Feneketlen-tó partján például délelőtt képes volt vörösre sülni az arcom, pusztán attól, hogy másfél órát ültem egy padon a napsütésben. Október elsején pedig kerti party volt nálunk, szoknyában és ujjatlan pólóban, meg mezítláb ugráltunk a teraszon. Isteni volt, meg tudnám szokni!
 
Nem unatkoztam, tényleg. A nyár elején volt egy olyan migrénes rohamom, hogy ha meg tudok mozdulni, akkor sms-ben elköszönök mindenkitől, aki a barátom volt valaha is, mert komolyan azt hittem, meg fogok halni. (Pedig soha nem voltam depresszív alkat, khm.) Ez aztán odáig fajult, hogy képes voltam (aki ismer, nem fogja elhinni) elmenni vérvételre, két fiola, teszt minden szarra jelentős értékre, és kérni egy beutalót a neurológiára. (Ezt majd időrendben később.)
 
Persze a nyár eleji legnagyobb kánikula éppen a szakmai rendezvényünk napjára esett - a sokkot csak az tudta tompítani, hogy az egyik éppen városban élő barátnőmmel felfedeztük magunknak a Cosmopolitan-koktélt. A barátnőm annyira élvezte új kozmopolita mivoltát, hogy nem integetett a pincérnek, vagy biccentett, hanem a szemüvege fölött kacéran kikandikálva begörbített mutatóujjal csalogatta oda. Már csak ezért megérte oda elutazni! (A barátnőm a sztorit tagadja, azt mondta, nem vagyok hű a történelemhez, pedig szerintem így volt és kész.)
 
Aztán viszont a nyár nem nagyon akart beindulni, rossz idő volt, fáztunk sokat, a városvezetés július elején kitalálta, hogy akkor villamossínek felújítását játssza, de nem ám június elejétől, mert idén hamar vége lett a tanévnek, hogy befejezzék augusztus végére, nem... Szóval dugódugódugó, szar idő és az örök kérdés: menjünk-e nyaralni. 

 

Közben kiderült, hogy a férjemnek Lyme-kórja van - senkinek nem kívánom, hogy hajnali fél 3-kor arra a kérdésre, hogy "Te jól vagy?!", egy elgyötört NEM! legyen a válasz... Félálomban ugrottam ki az ágyból, a komódhoz, mint gyerekkori kedvenc rajzfilmkeim hősei, dobáltam ki a cuccokat a komódból, hogy meglegyen a lázmérő és tukmáltam gyógyszert a férjemre... Másnap a diagnózis reggel - én csak ránéztem a foltra, meg a guglin a fotóra és mondtam, hogy szerintem ez Lyme-kór. Persze sikerült elkésnem is, mert aznap mentek volna kétnapos tréningre a drágámék, egy órát győzködtem reggel, hogy sehova nem megy... Végül tényleg Lyme-kór volt, az ismeretségi körben nem az első és amilyen szemetek a kis rohadék kullancsok, szerintem nem is az utolsó. Az oltást javaslom mindenkinek, mert az én életvidám, fúr-farag-fára mászik-búvárkodik-barlangászik-sziklát mászik férjemet teljesen kiöütötte a közel egyhónapos antibiotikum kúra és a betegség. Szóval tessék oltatni!
 
Szóval mire elfogyott az antibiotikum, egy hónap is elfogyott a nyárból, úgyhogy megbeszéltük: persze, hogy menjünk nyaralni, na de hova. Sehova. Maradjunk csak úgy otthon. Horvátország. Görögország. Nem. Mindegy, végül ultra-extra lásztminittel voltunk (majdnem az út is lászt lett, csak éppen lost formában): szerda délután tudtuk meg, hogy szombaton utazunk, mivel a görög szállodában az alkalmazottak mediterrán munkastílusban dolgoznak. Kiderült, hogy a szállás egy fillért nem ért volna, viszont Kréta gyönyörű. Látni kell, de legalább két hét kell, hogy minden érdemi dolgot megnézhessünk. (A poszt készül, a képeket össze kell nyomorítani tömöríteni - a Szerk.)
 
Utazás előtti este persze sikerült egy barátnőmmel ketten elfogyasztani egy üveg pálinkát - másnap nem estek jól azért a viharfelhők ott fenn. Az volt az a pillanat, amikor eldöntöttem, én soha többet nem fogok inni más hülyesége miatt. Enyhén skizofrén lelkivilágom miatt magamat is a mások közé sorolom. Pont. Ezt azóta tartom is.
 
Nyaralás előtt még vérvétel, ahol minden rendben volt - a koleszterinszintem egy kicsit magas, de én aztán soha nem ettem még sem pacalt, sem szalonnát úgy magában, sem pedig csirkebőrt (miközben ezt írom, egészen libabőrös lettem a gondolattól is), és a zsíroskenyér is az inkábbakkoréhenhalok-listán van. Mindegy, akkor ezzel nem foglalkozunk, döntötte el a háziorvosom.
 
Egy idő után végre sikerült egyeztetnem a neurológiával, ahol sokszori nekifutás után kiderült, hogy van külön fejfájás-ambulancia a kórházban, nem is az asszisztenssel egyeztettem, hanem a dokinővel "személyesen" és kérte, hogy írjam, mikor mennyit és hogyan fáj a fejem, mi mulasztja el. Hóóó, szeptember 21-ig azért van egy kis idő, írni fogom, mert miért is ne.
 
Közben végrevégrevégre találkoztunk Lujzival, két év netes barátság után most életünkben először. Furák lehettünk az A38-as előtt, ő fülig vigyorral, én meg egy fekete (vadiúj) kukászsákba bugyolált menyasszonyi abroncsos alsószoknyát glóriaként lóbálva a fejem felett. Mindegy, ez sosem volt egy egyszerű barátság és nem is lesz az.
 
Totál ismeretlenül részt vettem egy lánybúcsú szervezésében - illetve nem igaz, mert csak a menyasszonyt ismertem. Elbuszoztam a világ végére a legnagyobb kánikulában, sk. készített cuccokkal, pink héliumos lufikkal és láss csodát, én lettem a közellenség. Hajnalban persze bőgtünk a lépcsőn, hogy nem érdekel, ki szeret és ki nem szeret, mert vannak nekem saját barátaim (hóóóóó, mekkorát tévedtem én ebben!!!), és egyébként is, nehogy már pár ittas nőszemély megkeserítse az életemet, ügyvédeket eszem rosszabb napjaimon reggelire. Persze a végét már bőgve kellett mondanom és bőgött a menyasszony is, de legalább emlékezetes maradt ez a réssze is. ("Együtt sírunk, együtt nevetünk, Arankám!")
 
Az esküvő viszont, annak ellenére, hogy teljesen másképp zajlott, mint mifelénk szokás, a nyár egyik legnagyobb bulija volt, nagyon élveztem!
 
Közben ugye írtam a migrénes listámat és a legkülönbözőbb dolgokat próbáltam bevetni ellene. Ja, azt már nem is mondom, hogy a júniusi rohamom alkalmával 80/60 volt a vérnyomásom. Nos, ha pasiból lennék, önként választanám a cölibátust, mert ekkora vérnyomással nem tudnék aktívkodni. Úgyhogy nekem orvosi rendelvényre kávéznom kell és szintén orvosi javallatra (3-ból 2 fejfájást egyébként el is mulaszt), ha érzem, hogy kezd fájni a fejem, be kell vennem egy Quarelint és innom kell rá egy RedBullt. Mondtam, ha nem használ, akkor vodka-redbull lesz belőle, legalább másnap tudni fogom, mitől fáj a fejem.
 
Volt egy pár kerti sütögetésünk is, az egyiken brutális ínhüvely-gyulladással vettem részt, a srácok kuktáskodtak a konyhában, én meg csak dirigáltam. Azt hiszem, idén kiaknáztuk a kertes házban rejlő lehetőségeket, már ami a haverozást és sütögetést illeti. (A férjem kiaknázta azt is sajnos, hogy egy kertes házon mindig van mit csinálni - nem is emlékszem olyan hétvégére, amikor csak pihent volna, vagy csak úgy lébecoltunk volna - idén pedig egyszer sem voltunk úgy istenigazán, gyalogosan kirándulni...)
 
Jónéhányan eltűntek nyáron, illetve a nyár folyamán mellőlem, mellőlünk - van, akiről tudom, hogy miért, vagy hogy mi miatt, rájuk nem tudok neheztelni. De vannak, akiket nem tudok hová tenni. És már az sem érdekel, ha valaki magára veszi. Eldöntöttem április elején, hogy innentől kezdve a saját életemet szeretném élni és nem azt, amit mások szerint élnem kéne. (Nem hittem volna, de működik. Kiegyensúlyozottabb lettem. Merek egyedül maradni, egyedül lenni. Imádom a csöndet azóta. Nem menekülök társaságba.) Szóval nem érdekel, ki lesz az, aki megsértődik. Lassan ott tartunk, hogy Budapesten nem maradt barátom. Szeged és Dublin olyanok, akik sose okoznak csalódást, de egyébként mostanában, ha bármilyen barátságról szóló riportot / cikket / bármit olvasok, erőteljesen Walking On Broken Glass élményem van. Hát, itt tartunk. Vagy ahogy egy kedves barátnőm fogalmazott: "Mostanában mindenkinek lóg egy deszkája."
 
Nem lehet visegrádi palotajátékok nélkülünk, ismét meg kellett látogatni kedvenc tűzzománcosom, Nyári Viki standját is (ízelítő itt: http://www.proforma.hu/ekszerek/tuzzomanc/tuzzomanc.html), és persze vásárolni is kellett. Sőt, vásárolni kellett Görögországban is ékszereket. Amióta ellopták az ékszereimet, talán még fanatikusabb lettem e téren. Sajnálom, nem bírok magammal, na.
 
Nem bírtam magammal ruhák és cipők terén sem, bár kellett esküvőre, irodába, nyaralásra, szóval volt alibim mindig rendesen, de lehet, nem kellett volna ennyi. Viszont egy közelgő családi bevásárlás miatt összeszámoltam, mennyi őszi-téli holmim van. Rájöttem, hogy SEMMIT, abszolút semmit nem kéne magamnak venni. Kivéve egy fekete nadrágot, egy klasszik fekete kardigánt (azom még nincs), meg egy pár egyszínű, akár hosszúujjú "aláöoltözős" pólót és kész. Három nadrágot, 9 szoknyát, 9 blúzt, vagy 15 pulcsit és számtalan ujjatlan-rövid-félhosszú-hosszú ujjú felsőt számoltam össze emlékezetben és még mindegyik szerintem meg sincs emlékezetből. Szóval ha egy hónapig nem mosnék magamra, akkor is lenne mindig tiszta / alig használt ruha, amit munkaruhaként fel tudnék venni. Idén a sóléhez csizmát sem veszek: jó lesz a tavalyi, készpasszpont. Nem tudom, hogy öregszem-e, vagy hogy kezd nem tetszeni, hogy állandóan el kell pakolnom a ruháimat, vagy hogy a férjem szól mindig rám, de most úgy érzem, nem leszek mániákus. (Bár múlt héten vettem 15 pár harisnyát - persze otthon kiderült, legalább 30 volt is már. Mondtam a férjemnek, hogy nem szabad több harisnyát vásárolnom, erre azt mondta, ő nem fog rámszólni, mert ő szereti, szoknyás-harisnyás nő vagyok. Mondtam, hogy "Nem, nem rossz férj vagy!!! Nem ez lenne a dolgod!!!" De persze csak mosolygott...)
 
A migrénes vizsgálatom maga volt a katasztrófa, ugyanis az összeírás és a vizsgálat során az alábbiakat tudtam meg:
- havonta kétszer van olyan rohamom, ami 2-4 napig tart, halálfélelmem van tőle és semmi (2 cataflamtól még aludni sem tudtam) nem hat rá,
- a Quarelin + RedBull 3-ból 2-nél hatni szokott - de ha azt érzem, hogy egy pillanat alatt erősen megfájdul, akkor fújhatom,
- a vérnyomásom rendkívül alacsony.
Erre a reakciók:
- a havi kettő, összesen akár egy hétig is eltartó migrénes rohamok még nem tartoznak a "súlyos" állapot kategóriájába, ezért
- gyógyszert sem olyat kapok, amit mindig kell szedni, csak akkor vegyem be, ha rohamom van és ne ijedjek meg, mert lehet, hogy fulladni fogok tőle, depresszív gondolataim támadnak és nehézlégzésem lesz, de ez a 3-4. tablettánál majd elmúlik (vagy nem, mert egy dobozban 6 szem van!!!!).

Amit pedig a rendelő előtt tudtam meg: egy utánam érkező nő mesélte, hogy ő már három éve jár ide (!!!) és egyelőre azt tudták kideríteni, hogy valószínűleg valami hormon okozza a fejfájását, de hogy melyik, meg hogy az adott hormonnak az emelkedése vagy a süllyedése, azt sem tudják.
 
Úgyhogy november végén megyek MR vizsgálatra. Ha ott sem találnak semmit, én vissza nem megyek a dokinőhöz, mert egyrészt nem úgy tűnt, hogy nagyon értene ahhoz, amit csinál, másrészt a betegtársam elmondása alapján - ő még antidepresszánst is kapott!!! - nem is tudnak túl sok mindent kezdeni az állítólagos migrénnel. Gyógyszereket szedni, meg évekig visszajárni nem fogok. (A megfázástól többször is fájt a fejem, együtt tudok vele élni amúgy.) Úgy egyébként. Ha csak enyhén fáj. A súlyos fejfájás nem okés nekem. Neurológiailag viszont rendben vagyok: meg tudom érinteni csukott szemmel is az ujjam hegyével az orrom hegyét, rá tudom tenni egyik sarkamat a másik térdemre és fordítva, még mindig röhögős-csiklandós vagyok, ha meg akarnak vizsgálni... De ezeket otthon is el tudtam volna végezni magamnak. Jó lett volna, ha mond pár szót, hogy mi okozhatja - sőt, én már szemészeti eredményeket is vittem, a mínusz tízes szememen kívül persze ott sincs más gond. Ja, és sajnos volt alkalmam kipróbálni a migrénes gyógyszert, megint szinte haldokoltam - és tényleg félelmetes, mert alig kap tőle az ember levegőt, van tőle izomgörcse és némiképp halálfélelme is, de legalább erőteljesen tompította a fájást. Teljesen el nem mulasztotta, de miután hatott a szar, izé, szer, legalább fel tudtam kelni a kanapéról.
 
Tudom, hogy minden egyes bekezdés akár külön posztot is érdemelne, de most megint annyira írhatnékom van, hogy... Muszáj ömlesztve. Továbbra is járok egyébként spinningre, amit nagyon szeretek, bár most kezdtem el gondolkozni, hogy kéne még valami más is. Még nem tudom, mi, talán a zumba, talán nem az. Kicsit félek is tőle, mert soha nem tanultam táncot és főleg nem latintáncot.

 

Rájöttem, hogy nagyon boldog vagyok most, hogy nem fogok idegeskedni mások hülyesége, stílusa, vagy engem stresszelni akarása miatt. Hétvégén fogtam egy bögre kávét és szépen leírtam, hogy mi nem tetszik mostanában és hogy min hogyan tudnék változtatni, vagy hogy lehet-e egyáltalán változtatni. Van, amin igen, van, amin nem. Egy dolog viszont biztos: most milliószor kevesebb stressz ér, mint a kettővel ezelőtti munkahelyemen. Csak hálás lehetek a sorsnak, hogy elszabadulhattam onnét, tehát alapjában véve nekem most jó, nekem most nagyon jó és nem fogok idegeskedni, mert erre kell gondolnom, hogy nekem most nagyon jó, különös tekintettel a házasságomra, házasságunkra is. 

 

Tervezem és némiképp szervezem is már a karácsonyt, eldöntöttük, a rozmaringos krumpli és a lazac - a többi "szertartáson" kívül, amiből nem engedünk - hagyomány lesz. Most azon gondolkozom, milyen lazac legyen, milyen körettel. Na meg az ajándékokon. Idén először szeretnénk, ha nem a nagy számok törvénye dominálna, bár ezt a család még nem tudja. Keresem már a sütirecepteket is, készülök rendesen, a férjem pedig lelkesen zsűrizik.  

 

Tudom, hogy idén is maradtak ki dolgok, látogatások, teendők, amikre nem jutott idő, kedv, lehetőség, de ezt próbáljuk ősszel behozni. Már ha lesze egyáltalán rendes ősz idén. Szinte tél van már, azon sem lepődnék meg, ha holnap behavazott kertre ébrednénk.

 

És már az sem zavar, hogy a barátnőim kegyetlen messze vannak, illetve, hogy akiről azt hittem, barátnő, az felém sem szagol. De sebaj, mindig tanul az ember valamit!