Én genetikailag vagyok alkalmatlan arra, hogy egy hétre 10 kg-nyi csomagot pakoljak egy mini méretű bőröndbe - többek között ezt is megtudtam a római út előtt.

 

Kellett ahhoz egy gin-tonic, hogy a kedvenc, Jerry egeres pólómat ki tudjam hagyni az elviendő holmik közül...

 

Szóval a fapados társaságok poggyász-előírásai. Mindig is tudtam magamról, hogy hajlamos vagyok sokkal több ruhát vinni magammal, mint amennyit aztán ténylegesen fel tudok venni. De én szeretek öltözködni, illetve nem is, én szeretek tetszeni a férjemnek (és persze magamnak).

 

Amikor Bödőcs-előadáson voltunk és sikeresen otthonhagytam a szaténblúzt, strasszos szoknyát, az egyik barátnőm azzal vigasztalt, hogy Tibike nem fog megsértődni, ha nem a legszebb estélyimet húzom fel. A kolléganőim pedig azzal nyugtatgattak, hogy így is csinos vagyok. Persze, szürke, hajszálcsíkos ceruzaszoknyában, fekete garbóban és fekete blézerben. Mintha a saját ügyvédem lennék!!! Na, én már ekkor is azt mondtam, hogy igazából nem is mások, hanem magam miatt szeretnék nagyon jól kinézni. (Egyébként igen, ad némi magabiztosságot, ha tudom, hogy jól áll, ami rajtam van, illetve sokkal jobban érzem magam a kedvenc ruháimban.)

 

Ahogy "öregszem" (khm), kezdem elhinni, van abban valami, hogy mégis a ruha teszi az embert. Az előző munkahelyemen utáltam, hogy előírás volt a kosztüm, a csinos ruha és soha nem mehettem farmerban. Nyáron nem vehettem papucsot, de még olyat sem, ami elöl zárt volt, hátul meg nyitott, sőt, a peep-toe ellen is kampányoltak - én meg persze mellette. Szép nagy lábujjaim, vékony bokám és hosszú lábam van (minden elfogultság nélkül), tehát még mutatott is a lábamon a papucs és a peep-toe is, de nem lehetett. Amikor már az is előírás lett volna, hogy harisnyát is húzzak, még 40 fokban is - és esetleg így menjek ki a városba, szálljak fel a bkv-ra -, akkor azért komolyan elgondolkoztam azon, hogy tényleg kell ez nekünk? Ennek hangot is adtam, a harisnyás ötlet elvetésre került. Amikor az első irodai ruhás megbeszélésünk volt, a főnököm azt mondta, hogy akár egy szál csipkebugyit is húzhatunk, ha az elegáns. Elvárás volt, hogy egyszerre két-három színnél ne legyen több rajtunk (és itt szín volt a fekete, a fehér és a szürke is), meg hogy talpig kiskosztüm legyen rajtunk. Mindehhez alig volt nap, amikor nem kellett a várost is róni, ráadásul nem lehetett előre kiszámítani, mikor van elmenős és mikor csak irodai munka, tehát nagyon elegáns, de közlekedni nem kényelmes ruhákban-cipőkben nem mehettem, pedig van egy pár piros cipőm, ami gyönyörű, de csak arra jó, hogy kétszer tíz métert gyalogoljon benne az ember (kocsitól az éttermi asztalig és vissza), vagy esetleg egyéb kiscsoportos foglalkozást űzzön benne (mert ott nem kell gyalogolni), de semmi másra.

 

Minden egyes elmenetel egy-egy pár lyukas harisnyát jelentett, meg esetleg vízhólyagokat - mert nincs az a kényelmes és elegáns cipő, ami kétszer fél óra gyalogolás után ne lenne mégis kényelmetlen, vagy csinálna vízhólyagokat. Plusz ehhez adjuk még hozzá azt is, hogy vannak akták, amik tíz-tizenöt centi vastagok, ott az ügyvédi talár is, ha bírósági tárgyalás van (már akinek), tehát tényleg nem volt kellemes talpig elegáncsosban róni a várost.

Emellé szinte magától értetődő, hogy majd meghaltam azon alkalmakért, amikor elég volt csak egy farmert és egy pólót felvenni. A szakvizsgám utáni nyaraláson az oldalzsebes nadrág, túrakabát és sportcipő olyan nagyon jól esett, hogy azt el nem tudom mondani! Vicces egyébként, hogy nekem a túracuccaim a drágák, akár teljes áron vásárolt holmik - és az elegáns, szép ruháim kerülnek leértékeléskor beszerzésre. Nekem ugyanis nem elég egy vagy két fekete nadrág - kell más színekben is, és nem elég egy blézer, egy-két blúz, hanem kell mondjuk négy blézer és tizenöt blúz (hogy azért variálni is lehessen). Tessék kiszámolni, hogy ez mennyibe kerülne, ha mindent teljes áron vennék meg. Elmenne rá a fizetésem? Igen. Konkrétan.

Ha bármilyen "kiöltözős" helyre kell mennem, mindig nagyon nagy gondban vagyok, hogy mit is vegyek fel, vagy hogy ez vagy az nem lesz-e túlzás. Aztán egy szép csendes, téli estén rájöttem, hogy nekem igazából mindegy, melyik ruhámat húzom elő a szekrényből, mert sem egy vacsorán, sem mondjuk színházban nem tudok mellélőni egyetlen irodai szereléssel sem. Azért ez furcsa, nem?

Viszont most már kezdek rászokni arra - mint elegáns olasz turistanők -, hogy akár egy nagyobb sétához, vagy bevásárláshoz is szépen öltözzek fel, azaz szoknyában, ruhában és nem feltétlenül lapos sarkú cipőbe. Öregszem? Meglehet. Ja, és egyre többször sminkelek is. (Harmincéves koromra teljesen meghülyülök majd, érzem!) Van ám egy hátulütője is az elegáns (szép) ruhának: minden hajléktalan, koldus, kéregető és alapítványi gyűjtögető legelőször engem talál meg a tömegben (ezért szoktam kevés készpénzt magamnál tartani).
 

 

Lehet, hogy éppen ezért (a rámkényszerített elegáns viselet miatt) imádom, imádjuk a beöltözős bulikat, tavaly ugye a 20-as évek partija volt, aztán Abba buli, aztán meg rock-party. Kiegészítők, smink, megfelelő zene - én nagyon jól éreztem magamat! :) A rock bulira vettem nagyon rövid szoknyácskát, egy, a jogászkodásban kilyukadt harisnyát tovább szabdaltam és pink neccharisnyát is húztam magamra, a halálfejes póló fölé meg nyakkendőt is kötöttem.

 

Két héttel később nagyon durva ügyfélforgalmunk volt - erre én fogtam magam, felvettem a kis ceruzaszoknyát, fehér blúzt, felkötöttem a fekete, szegecses nyakkendőt. Semmi fennakadás nem volt aznap! Konkrétan a kolléganőim szerint sokkot kapott mindenki, de én nagyon élveztem, hogy végre nem volt ellentmondás.

Ezek szerint tényleg a ruha teszi! :) (Ja, és hála a fogyókúrának, újra beleférek a régi ruháimba is!!! Nekem ez nagy öröm ám!)

És szerintetek?