Alaposság, vagy sem, én már szeptember végén elkezdek azon agyalni, hogy akkor mikor, hol, hogyan is legyen az idei karácsony. Különös tekintettel az ajándékokra, mert egyrészt utálom a tömeget, másrészt meg nem vagyok híve annak, hogy az utolsó pillanatban vegyek valamit, csak azért, mert kell már végre valami. Szeretem megtervezni, kitalálni, kifaggatni az illetőt. És persze elmélázni azon, hogy milyen fa legyen és hogyan készítsem el a menüt.
Idén már november végén megvolt szinte minden ajándék, már csak apróságok hiányoztak, illetve hiányoznak, meg olyan dolgok, amiket az érintettek egy kicsit későn találtak ki.
Mikulás előtt, azaz pár hete, kicsit félve indultam neki a szombat estének, vásárlási céllal. Budaörsre. Kissé havas és csúszós is volt az út, voltak is szerencsétlenkedők rendesen, viszont tömeggel nem nagyon találkoztunk. Lehet, azért, mert hat óra körül értünk ki (aki ismer minket, az tudja, hogy természetesen este hatra), de nemhogy tömeg nem volt, de még egy átlagos szombat esténél is kevesebben voltak.
Hirtelen felindulásból megvettük a karácsonyfát is - a múltkori kocsifeltörés miatt kicsit aggódom, hogy el ne vigyék azt is karácsonyig -, viszont a héten a lazacot nem sikerült, azt mondták, egész egyszerűen a nagykerben sincsen... Nem tudom, vége a válságnak és mindenki lazacot akar?! Nehezen tartom elképzelhetőnek. Fagyaszottat vettünk végül, csak még azt nem tudom pontosan, hogyan készítsem el. Ötleteim vannak, de... Nagy bőségemben és nyugodtságomban nem tudok dönteni.
A torta problémáját egy sütős receptfüzet oltotta meg - eszembe nem jutott volna a felvert tejszínhabot mascarponéval keverni és hógolyókat nyomni a torta tetejére, de üsse kavics. Illetve verje Virág, mármint a habot.
Nem nagyon érzem amúgy, hogy karácsony van - lehet, azért, mert elmaradt idén a nagy lakásdekorálós projekt, csak egy adventi koszorúnk van (és azt sem én készítettem), vagy azért, mert munka és dolog van mindig és hiába tudom, hogy már csak hatot kell aludni sötétben (mint nyáron megtudtam az egyik négyéves rokonomtól, nem mindegy, hogy az éjjeli vagy a délutáni alvásokat is számolni kell), valahogy a lelki tengely nem metszi az időbelit és nem akar összeállni a kép, hogy akkor pár nap múlva karácsony.
Nem arról van szó, hogy ne próbálnám ünneplőbe öltöztetni a lelkemet. Csak nem jön össze. Próbálok karácsonyi dalokat énekelni, elmélázni kellemes, lelkileg szép dolgokon, de csak azt érzem, hogy boldog vagyok a férjem oldalán és hogy szép kerek egész lett az állásváltással az életem. Az ünnep fényét nem sikerült még nyakoncsípni és a magamévá erőszakolni. Pedig sulykolnák belém mindenhonnét, de nem megy.
Pedig több kiló Szamos szaloncukrot is vettem és részt veszek a módszeres eltüntetésében, de ez sem segít. És megvettem a karácsonyi lapokat is, amiket postán fogunk elküldeni - szerintem sokkal jobb ötlet, mint küldeni egy-egy névtelen e-mailt és olyan jó nosztalgiázni, hogy milyen volt gyerekkorunkban, amikor még nem volt internet és nem lehetett azonnal és egy klattyintással mindenkit és bárkit tájékoztatni arról, hogy boldog karácsonyt kívánunk.
Tegnap sikerült egy irodai karácsonyi ebéden és egy céges karácsonyi vacsorán is részt vennem - a vacsin forralt borral fogadták a vendégeket, isteni ötlet volt, egész este csak azt ittam -, de fura volt, amikor úgy búcsúztunk, hogy mindenkinek boldog karácsonyt. Ma találkoztam egy régi ismerőssel, akinek szaloncukrot vettem ajándékba és mindenhonnét karácsonyi zene harsogott, aztán meg egy nagyon kedves barátomat leptem meg a karácsonyi ajándékával, de semmi karácsonyi hangulatom nem lett ettől sem. (Zárójelben megjegyzem, hogy a mézeskalács ízesítésű tejeskávé azért megmelengette a szívem környékét...)
A férjemtől igazi, faszénen sült, reszelt citromhéjas tésztájú kürtöskalácsot kaptam ma - ez volt a második igazán ünnepi dolog. Nem is tudom, miért kötöttem eddig a nyári vásárokhoz az ízét, mert sokkal inkább téli, sőt, karácsonyi íze van. Karamellizált cukor, reszelt citrom, kelt tészta és forrón, frissen jó - kell ennél nagyobb fényűzés?
Ma fél napot azon gondolkoztam, hogy remélem, idén végre igazi karácsonyom lesz. Nem sértés és nem a családom tehet róla, de amióta eszemet tudom, úgy 12 évre visszamenőleg, nem volt olyan karácsony, amikor kedvem szerint tehettem volna bármit. Ugyanis készülni kellett: vagy kötelező olvasmánnyal, vagy érettségi tételekkel, vagy az egyetemi vizsgákra, vagy a melón filóztam. Amióta dolgozom, a mostani az első olyan hétvége, ami tényleg a lassításról szól, és nem arról, hogy dolgozom, mint egy gép, hanem jut idő számomra, számunkra fontos emberekre, találkozásokra, vagy andalgásra a belvárosban, forró csokit szorongatva.
Le nem tudom írni, lelkileg mekkora könnyebbség ez a mostani állapot. Tizenkét éve nem éreztem hasonlót, tizenkét éve nem voltam felszabadult. Tavaly annyira készen voltam karácsonykor, hogy a karácsonyfánkat három részletben díszítettük fel és december huszonötödikét - egy kiadós ebéd kivételével - szinte végigaludtam.
Tizenkét karácsonyom szólt arról, amiről nem kellett volna: a tanulásról, izgulásról, kimerülésről, vagy éppen a munkáról.
23-án még dolgozni fogok, sőt, este még edzésre is megyek. Lehet, hogy éppen ezért idén egyelőre azzal is be kellene érnem, hogy megvan minden szükséges díszlet és ismét megrendelem és megveszem a süteményt, 23-án este begyűjtöm anyukámtól a bejglit, hogy csak 24-én kezdhetek igazán, teljes odaadással az ünneppel foglalkozni, de legalább teljes egészében ünnep lehet az ünnep.
És persze úgy ünnep az ünnep, ahogy mindig is csináltam. Saját karácsony ide vagy oda, idén is lesz egy félóra, ami csak az enyém és az emlékeké: gyújtok egy gyertyát és számba veszem azokat, akik már nem lehetnek velünk. És persze újragondolom az elmúlt év történéseit és elmélázom azon, egy éve hogyan ültem a fa tövében és ahhoz képest hol vagyok idén. De ami a legfontosabb: boldog és nyugodt vagyok a férjemmel, a világ minden hülyesége ellenére.
