Nem tudom, hogy hogyan, vagy miért, de azt hiszem, a korom előrehaladtával kezdek igazán fontos dolgokat fontosnak tartani és értékelni. 

 

Természetesen ragaszkodom ahhoz a szokáshoz, hogy a Szenteste, illetve a karácsony hajszálpontosan 17.00-kor kezdődik, amit a szülőfalumban hangos harangkongatással jeleznek. Utána indul a Szent Karácsonyéj c. bakelitlemez (most már Andrea Bocelli CD), gyertyagyújtás, koccintás és választhatunk magunknak diót. A szülőfalumban úgy tartják az okosok, hogy amilyen diót választunk magunknak, olyan lesz a következő évi egészségünk. Nos, amikor a húgom diója majd megszólalt, annyira szép volt, műteni is kellett. Amikor meg üres volt a dió, akkor nem patkoltunk el. Szóval semmi alapja nincsen, de mégis szokás. (Amit idéntől férji nyomásra elhagytunk és én persze egyébként sem ehetem meg a diómat.)

 

Utána közösen eszünk almát, narancsot - idén csak alma volt -, majd jön a mézes ostya (szeretem a tót gyökereimet) és a mákos guba. Virág persze allergiás a dióra és a mákra, pedig igencsak szerette mindkettőt. Mindegy. Mákot viszont kell enni, mert az gazdagságot hoz a következő évre, így a férjem ehette az ostya után a mákos gubát. (A recept igen egyszerű: a felkarikázott kiflit mézes tejjel forrázom le, átforgatom és kivajazott jénaiba rétegezem: egy sor kifli, egy sor mák, a tetejére pedig tejszínt locsolok. Nem főzőtejszínt, mert az odaég, hanem rendeset.) És még egy legyet is leltünk 24-én a házban, pedig eléggé hűvös volt kint: a babona szerint a karácsonyi légy (szintén) gazgadságot hoz a következő évre.

 

A második fogás hal volt, értelemszerűen: natúr lazacfilé serpenyőben sütve. Hozzá tejszínes gombamártás (Virág okos, tanul gazdálkodni az idejével, így fagyasztott, szeletelt gombát vett), rozmaringos krumpli (még a lagzis rozmaringból, és persze ez is egyszerű: a krumplit nagyon kevés vízben megpárolom, amikor megpuhult és elfőtte a vizet, öntök rá egy kis olajat, rámorzsolom a száraz rozmaringot - a frisset felvágom - és egy cseppet megpirítom) és párolt zöldség, amit jénaiban, sütőben párolok meg.

 

És után a torta. Vagy azt is írhatnám, hogy A TORTA. Életem Tortája, már amit én sütöttem. A tavalyi oroszkrém-ízű "somlói" után (khm, nem lett belőle torta, csak somlói-szerűen tudtam tálba rétegezni) kicsit féltem, hogy pont ez nem fog sikerülni, de nagyon finom és guszta lett minden. A vacsoráról nincsen fotó - van, ami még nekem is szent -, de a tortáról van, íme:

 

 

A szerdai sütés után hogy hogyan nem sikerült félre szinte minden, és hogy hogyan lettem készen az egésszel, számomra is rejtély. Megszántak az égiek, vagy nem is tudom. Pedig a nyolc órás kelés helyett már közel tíz is volt, mire ki tudtam kászálódni az ágyból, de még így is sikerült minden. Komolyan nem hittem el - bár a szerdai után nem tudom azt mondani, hogy nagyon jó háziasszony lennék. Vagy csak pechem volt.

 

Újabb fejlődési szint, hogy senkivel nem vesztem össze aznap - pedig milyen "jó" is volt veszekedni azon, mit és hogyan kell díszíteni, mi mikorra legyen kész, ki hova álljon, ki gyújtsa meg a gyertyát, mint valami olasz család, mammával az élen -, és pontban ötre még a karácsonyfánk is elkészült. Jó, instant fa: van rajta két izzósor, meg két doboz dísz. Az ínhüvelygyulladással úgy gondoltam, hogy én nem fogok még szaloncukrot is kampózni és legalább megkapják a hajléktalanok a fára szánt szaloncukrot. Egy kis karitatív tevékenység, ha már karácsony van.  

 

Felnőtt életem egyik legjobb karácsonyát éltem, élhettem át - és még az ajándékokra se lehet semmi panaszom. Volt nagy meglepetés is, volt, amit nagyon eltaláltak - maradjunk annyiban, hogy Virág megszállott ékszer- és kristály-rajongó -, volt kisebb, de régóta áhított meglepi is (piros, igazán tűzpiros sál a férjemtől, tavaly sehol nem leltem fel ilyet magamnak, és ha már kaptam pirosat, kaptam egy pinket is, a csajos estékre), kaptam könyvet is, illetve könyveket... Meg még egy tucat mást, amit régóta szerettem volna. De nem is ez a lényeg, mármint az ajándékok. Tényleg soha nem voltam még ilyen jól, soha nem sikerült még ennyire elsimítani minden készülő konfliktust. Bár eleve úgy indultam neki, hogy a nem tökéletes is lehet jó, sőt, nagyon jó is és semmi baj nincs azzal, ha bolti sütemény kerül az asztalra és mondjuk a gombát nem én mosom, pucolom, szeletelem és nem kell tizenkettő fogás ahhoz, hogy jól érezzük magunkat és szép legyen az ünnep.

 

Sikerült szinte minden rokont meglátogatni, akit terveztünk, mindenkinek írni, akinek terveztük és mindenkinek eltalálni a meglepetést is. Azt hiszem, hogy az idei év méltó megkoronázása volt a karácsonyunk. Csak az eltávozott szeretteink hiányoztak - a nagymamámért, aki két éve nem lehet köztünk, pedig külön is gyújtottam egy gyertyát.

 

Külön köszönöm itt is a férjemnek, hogy segített olyan széppé tenni az ünnepet, amilyenre kiskoromból emlékszem. És persze köszönet anyukámnak a négy folyóméter bejgliért (is).