...vagy mégsem? Megyünk, nem megyünk, hova megyünk, kivel megyünk, megyünk-e egyáltalán.
 
Menjünk belföldre. Jó. Megnéztem, hogy egy éjszaka egy főre a Balatonon kerül annyiba, mint Horvátországban az apartman négy főre egy éjszakára. Akkor menjünk Horvátországba. De megint? Ott hideg a víz... Meg sokszor voltunk már. De akkor is, közel van és ahhoz képest olcsó.
 
Vagy maradjunk csak otthon egy hetet? Mi legyen? Görögország last minute? De nem, mert még mindig drága... Aztán amikor már fix volt a szabadságunk, egy héttel előtte megnéztem, milyen idő lesz Horvátországban és a nyárhoz képest hűvöset jósoltak.
 
Akkor legyen Görögország, foglalok, mert ott még nem járt a férjem, én viszont már igen és nagyon tetszett. Még vasárnap este jött a válasz, hogy van szabad hely - remek, akkor utalok is! Illetve előtte megnéztük a tripadvisor.com oldalon a szállást, négy vélemény volt, kettő ajánlotta, kettő nem - na mondom, remek! Akkor most mi legyen? De úgy voltunk vele, hogy ennyi pénzért jó lesz ez is... Akkor menjünk, éljen!
 
Utalás elmegy, igazolás elküld, várjuk a visszaigazolást... Kedden azért felhívtam őket, hogy milyen visszaigazolásra várunk - erre közölték, hogy a görög szállodának kell visszaigazolnia és hát ők ugye mediterrán munkatempóban dolgoznak. Kérdeztem, hogy akkor jól értem, ez azt jelenti, hogy csütörtökön derül ki, szombaton indulunk-e nyaralni? Elkezdett röhögni az utazási irodás nő és mondta, bízzunk benne, hogy szerdán megérkezik... Hát, mondom, ez jól kezdődik...
 
Jött a visszaigazolás szerdán délután, meg a részvételi jegy - apám azon vigyorgott jókat, hogy mi lesz, ha már nincsen férőhely? Last minute Horvátország! A ruháimat én már hétfőn összepakoltam, hogy lássam, mit kell még kimosni, mert eléggé esős volt az az hét, vagy legalábbis azt jósolták, hogy az lesz. Extra gyorsan kötöttünk még utasbiztosítást, váltottunk eurót, vettem gyógyszereket, naptejet, miegymást, péntek este még egy barátnőmmel elfogyasztottunk egy üveg pálinkát és szombaton délelőtt nekiálltam tovább pakolni, nem kicsit másnaposan. Ez az, amit nem kellett volna, mert bár semmi bajom nem volt már reggel, a repülőn azért nem esett jól, hogy egész Európa felett viharfelhők voltak és rázott a gép és olvasni sem volt jó. Másfél órás késéssel fel is szálltunk - azt mondták, nem volt rendelkezésre álló gép, pedig ez nem is mediterrán reptér volt.
 
Leszálltunk, már sötétben - csak azt láttuk, hogy jön közelebb a víz és egyre közelebb és még közelebb, és már néztük, hogy hol van a szárazföld, mert ez még itt csak víz és víz és víz és már lent is voltunk. Kint 28 fok, megérkeztek a pakkok is szerencsésen (éljen a pink színű bőrönd!), megtaláltuk a buszt, ami a szállásra vitt, vártunk vagy egy fél órát az idegenvezetőre, aki azokra az utasokra várt viszont, akik már a buszon ültek - éljen a mediterrán világ!!! - és elindultunk végre! És én vigyorogtam, mint a hülyék, mert imádom a görög betűket!
 
Mint kiderült, velünk együtt három magyar pár és egy négytagú család került a mi szállodánkba, ami kívülről még elment, belülről még bizakodásra adott okot - én akkor kaptam röhögőgörcsöt, amikor közölte a tulaj fickó (akinek olyan fura fintor és életundor ült az arcán, mint Al Bundy-nak szokott), hogy "ér kondísön for ván déj tríí júró, disz iz á veri gúd prájz". Mondom, mint az arabok, teljesen unott arccal elkezdenek gúdprájzozni, nagyszerű! De legalább igazán nyaralós hangulatom lett, szinte azonnal. Megkaptuk a kulcsokat - a sor végére kerültünk, mert valahogy éreztem, hogy én ezt nagyon hamar nem akarom látni... És miénk volt a lépcső melletti szoba - vittem füldugót, Róma és Szeged óta nem bízom a véletlenre ám!!! Jajj, de jó, mindenki ott fog klaffogni papucsban, meg magassarkű cipőben, ott fognak fogócskázni a kölykök, ott fognak kiabálni egymásnak a vendégek. Mivel a szoba elég tré volt (ennyi pénzért viszont csend legyen, szerintem, legalábbis akkor úgy voltam vele), gyorsan, még éjjel, lehúztunk a partra. Útközben néztük, hogy az ott füst, vagy hegy - mivel készületlenóül mentünk Krétára, nem tudtuk, mi vár ránk és milyen lesz, illetve milyen a hely, fogalmunk sem volt 2400 méter magas hegyekről, sem semmi ilyesmiről. Tehát az ott nem füst volt, hanem hegy. A szállás egyébként az Ammoudara nevű településen volt, ami arról híres, hogy a főváros üdülővárosa, illetve elektromos műveket is találunk szép, abszolút nem környezetbe illő gyárkéménnyel...
 
A part homokos volt, tényleg, széles, szép nagy hullámok voltak, egy fél órát ücsörögtünk, útközben láttuk a többieket is tengert nézni, vicces volt, aztán alvás. Szigorúan füldugóval.
 
A reggeli nem volt nagy szám, még jó, hogy vittem a (fogyi)turmixomat és azt terveztem reggelizni. Megkóstoltam a kávéjukat is - mit ne mondjak, rémesen pocsék volt: csak keserű volt, kávéíze viszont semmi nem volt. Mintha boszorkány lennék, éreztem ezt, mert vittem egy utántöltőt az egyik kedvenc kávémből... Egyféle felvágott, egyféle sajt, műanyag ízű margarin (ami elvileg olívaolaj ízű kellett volna legyen, de gagyiműanyagszívószál íze volt).
 
Vasárnap délelőtt jött az idegenvezető és felhomályosított minket arról, hogy Kréta 230 km, széles (utolsó nap megtudtuk, hogy ez kocsival 330 km, a szerpentinek és a  hegyek miatt), meg arról is, mennyi látnivaló van a szigeten, csak kapkodtuk a fejünket...
 
Keddre befizettünk egy szurdoktúrára - nemzeti parkon keresztül visz az út, 18 km, 1200 méter magasról indulunk lefelé, 10-től 4-ig alapon, leérve a Líbiai-tengerben lehet fürdeni, mondom de jó. Vigyázat, túracipő / -szandál kell hozzá. Már sejthettem volna valamit, amikor az egyik magyar pár azt mondta, hogy ők direkt emiatt a túra miatt jöttek Krétára és hoztak magukkal túrabakancsot... Kicsit borsos ára volt, de a férjem annyira lelkes lett, hogy befizettünk rá.

 

Aztán vasárnapi szabadprogram. Leginkább strandolás, ebédelés - férjem legangyobb örömére, a giroszt sültkrumplival adják (azt is beletöltik a pitába), óriási adagot, amivel neki is meg kellett küzdenie. A sima girosz 3 euró, a girosztál étteremben 6 és 8 között van, egy girosztállal viszont ketten jóllaktunk. Plusz a normálisabb helyeken a főétel után vagy desszertet hoznak ajándékba, vagy Rakit (görög törkölypálinka) adnak egy-egy szelet görögdinnyével.

 

A "fővárosba", Heraklionba nem mentünk be aznap, ott sétálgattunk, nézelődtünk, élveztük a pihit, a partot, a meleget (38-40 fok), felhő egy szál se. Meg - bár eszement módon vezetnek - érdeklődtünk az autókölcsönzés iránt, mert az világos volt, hogy a szurdoktúrát kivéve, sokkal jobban járunk, ha mi magunk kölcsönzünk autót és oda és akkor megyünk, amikor csak akarunk. Meg akkor is jobban járunk, ha nem az idegenvezetőn keresztül bérelünk, mert úgy 3 napra 160 euró lett volna, így meg 110-et fizettünk egy Fiat Pandáért. miután mentünk is vele, kiderült, hogy Panda Light-ért. Forgalmit nem kaptunk, így nem tudjuk, mekkora motor volt benne, de gyanítjuk, hogy a legkisebb.

 

Hétfőn megint pihi, meg estefelé bementünk a sziget fővárosába, Heraklionba. Közben kiderítettük, hogy merülni nem érdemes Krétán, mert évente egy polipot lehet látni, meg egy pár amforát, esetleg egy-egy hajóroncsot, de semmi különös, főleg annak nem, aki a Vörös-tengerhez szokott. Fura módon napi egy merülés volt 35 euró / fő, plusz még a felszerelés bérlése, az 15 / fő - elég borsos ár volt ahhoz, hogy merüljünk a semmiért. Viszont megtudtuk, hogy van a szigeten Bali nevű település, oda muszáj volt elmennünk.

 

Hétfőn este tehát a főváros, ahol még a római fagyinál is finomabb fagyit találtunk - és vicces, mert kilóra mérik és nem sajnálják... A kanalat nem lehúzzák, hanem még pakolnak rá - egy adagot három szedésre raktak a tölcsérbe... Megvolt a komplett vacsorám belőle! Elnézést a horvát fagyizóktól, hátraszorult a méret és az ízvilág is - voltak tradícionális görög sütemények is fagyi alakban, csak pislogtunk!

 

Megtaláltam a kedvenc grízes süteményemet is, éééééés találtam angol nyelvű krétai szakácskönyvet is, amiben a grízes süti receptje is benne van! Azonnal meg kellett venni a szakácskönyvet, nem volt mese, mivel ezt a receptet már kerestem és nem leltem sehol eddig - legalábbis interneten nem. Alul-felül rétestészta, középen tejes-tojásos (pudingszerű) főzőtt krém, amiben főtt búzadara is van, esetleg fahéjas mézzel, vagy fahéjas porcukorral leöntve / megszórva. Ráadásul a helyi pék, ha süteményt vettünk nála, meg is melegítette a cuccot - lehetetlenség volt ellenállni. És volt sajtos (feta sajtos), leveles tésztás süteménye is, az is isteni volt. Egyébként szerintem nagyon jó vendéglátók a görögök, bár volt, hogy úgy beszélt velem a pincér, hogy otthon ezért minimum egy kirúgás járt volna neki, panaszkönyv, ÁNTSZ, APEH ellenőrzés és sün-szülés, de ott ezt is el kellett nézni.

 

Rengeteg a (bunkó) orosz, lengyel és ukrán turista, tisztelet a kivételnek. És mint Egyiptomban, itt is meg lehetett ismerni az oroszokat: még mindig nemzeti viselet a nejlonszatyor, a térdzokni szandállal ÉS SZOKNYÁVAL, meg a színben és mintában össze nem illő szerelések. Úgyhogy a pincérek mindig bepróbálkoztak, hogy oroszok vagyunk-e (pedig szépruhákat vittünk), vagy akkor lengyelek, ukránok, észtek, lettek, norvégok, hollandok, osztrákok... Még a szerb pincérnek sem jutott eszébe Magyarország, ami azért szégyen... Persze, kevesen vagyunk, értem én, de akkor is... Hol nézek ki én úgy, mint egy ruszkina? A harmadik nap rászoktam arra, hogy azt mondjam, amikor a származásomat firtatták és verárjúfrom-oztak, és kérdezték, hogy fromrásá, akkor a válasz forcsunetli nát volt. Egyedül a lengyel autókölcsönzős nő tudta azonnal, hogy magyarok vagyunk. Három mondatot váltottunk egymással a férjemmel és máris tudta.

 

Heraklion egyébként nekünk nem tetszett annyira, bár lehet, azért, mert nem sétáltunk le a kikötőbe az erődhöz... XXI. századi nagyváros, rengeteg bolttal, butikkal, ki- / beülős helyekkel, millió meg egy buszjárattal, amelyek követhetetlenek... Menetrend nincsen, buszmegállók viszont vannak. Kérdeztem, hogy itt azért megállnak, vagy megint csak ki kell állni az út szélére és integetni kell, mint Korfun, de mondta az idegenvezetőnk, hogy nagyrészt megálnak, de ha nem, akkor azért álljunk kijjebb és kalimpáljunk vadul. A busz Ammoudaráról és oda is 20 percenként járt állítólag, 11 körül jött vissza az utolsó. Menetrend sehol, szóval nem tudtuk, mikor kell kiállni, vártunk is vagy negyed órát, de úgy vettük észre, mindenki türelmes (mondtam, sztenderd 40 fokban nem lehet idegeskedni, mert gutaütést kapnak) és semmin nem akadnak fel.

 

Azt nem is írtam még, hogy a tenger is kiválóan alkalmas volt fürdésre, kivéve délutánonként, mert épp a "mi partunknál" torkollott bele egy kisebb hegyi folyó a tengerbe, közel tízfokos vízzel. Fura mód a hideg víz mintha rácsúszott / ráúszott volna a tenger tetejére, és a felső tíz centi nagyon hideg volt, az alatt viszont kellemesen 27 fokos. Más strandokon viszont kiválóan lehetett pancsikolni, nem fáztunk.

 

Elvileg hamar elmentünk hétfőn aludni, mert kedden ottani idő szerint 6.10-kor jött értünk a szurdokos transzfer - ez otthoni idő szerint 5.10, ami fél hatos (fél ötös) kelést jelentett... Mondták, hogy ne vigyünk fejenként öt liter vizet, mert végig lesz lehetőség friss forrásvizet tölteni majd, meg hogy ne vigyünk egy fél hűtőt, amíg menni fogunk, valami kis csokika, sütike bőven elég. Szóval reggel elég hűvös volt, de amint felkelt a nap, öt perc alatt vagy öt fokot melegedett a levegő. Egy kisbusszal jöttek értünk, egy holland pár és egy magyar srác ültek bent, még mi szálltunk be négyen. Férj előre, én mögé, az ajtó mellé. Férjnek nem volt biztonsági öve. Mielőtt elindultunk, észrevettem, hogy az ajtóm nem csukódik be rendesen, szóltam is a sofőrnek, aki még egyszer becsukta. Ismét sikertelenül. Átlagban amúgy jók voltunk, mert nekem legalább biztonsági övem volt. (Meg nyitott ajtóm, de ezzel nem törődött rajtunk kívül senki.) Mint kiderült, ez csak a transzfer busz volt, egy szikla tetején épült benzinkútnál volt a találkozó, ott vártuk a nagy buszt. És vártuk. És vártuk. És vártuk. Vagy 3/4 órán át. Lehet, épp azért vittek minket oda, hogy gyönyörködjünk a kilátásban, a tengerben, kávézgassunk, sütizgessünk és nyugi legyen már.

 

Végre megérkezett a busz és továbbindultunk - olyan, de ooooolyan partszakaszokat láttunk, hogy csak na. Itt tudtuk meg (angol, német, francia és holland nyelven), hogy milyen magasak a hegyek, hogy mik a főbb tudnivalók a túráról, fizettünk előre a hajóra is jegyet (és ha nem élem túl a túrát, oda a kilenc euróm???), férj aludt, én kajáltam, fotóztam, beszélgettem. Kaptunk egy csinos kis térképet a szurdokról, amire fel kellett vésnünk, hogy mi az az utolsó időpont, amikor az egyes ellenőrzési pontokról el kell indulnunk ahhoz, hogy ötkor begyűjtsük a hajójegyet és 3/4 6-kor felszálljunk rá.

 

Kérték, hogy induljunk el azonnal - akkor még nem tudtuk, miért, mint utóbb kiderült, a busz közel egy órát késett reggel és szinte végig kellett rohannunk a szurdokon. A program a következő: 1200 méter magasságból indultunk és a Líbiai-tengerhez értünk ki. 0 méterre. Az első 3 km-en 500 m-t ereszkedtünk, a többi 700-at a fennmaradó 15 km-en, azaz a túra 18 km-es. Fél 11-től négyig folyamatosan mentünk, csak egy húszperces hosszabb pihenőt tartottunk étkezés céljára. Már előre szóltak, hogy a csacsik nem turistahordók, hanem szanitécek, csak inömördzsönszí használhatjuk őket, de az, hogy ájmszóveritájördendájkentvolkenimór, az nem imördzsönszí. És tényleg, bizonyos időközönként csacsik álltak az árnyékban, meg végigkövette az utunkat a fekete tűzoltócsó is. Egyébként nemzeti park maga a szurdok, valamint a környező hegyek, érthető, hogy óvják, illetve óvni szeretnék. Megvettük a belépőt tehát úgy fél 11 magasságában és indulhattunk lefelé. Gyönyörű volt, szó sem róla, de azért fél egy felé már kezdtem unni. Egyébként jó, hogy változatos, de fél kettő felé már úgy voltam, mint anno Svájcban: szép, szép, jó, hogy hegy, de most már elfogyhatnának a hegyek. Itt meg: szép, szép, persze, lefelé, de most már aztán lent lehetnénk. A képek beszélnek magukért, szerintem, kár is ezt ragozni. Én azt hittem, a felétől nyafogni fogok, de akkor csak azért mondtam, hogy nyomás, mert úgy volt, fürdünk egyet még a Líbiai-tengerben is, ha már ott vagyunk.

 

Ha bárki menne a szurdokba, jól jegyezze meg: a belépőt el kell tenni! A kijáratnál elkérik ugyanis, de erről előzetesen senki, sehol nem tájékoztatja a turistákat. Négy óra után estünk le a tengerpartra, gyanús volt, hogy rajtunk kívül kettő, szintén a szurdokból szabadult turista fürdőzik. Mint kiderült, azért, mert alig húsz fokos a tenger. Nem tudom, hogy csinálták, de elvileg melegnek kellett volna lennie - mennyivel délebbre van -, de nem volt az. Én, a legnagyobb szájú "menjünkmertfürdeniakarokkkk", csak a nagylábujjam hegyét dugtam bele (na jó, bokáig bemerészkedtem, de spuri volt kifelé), aztán bikiniben lezuhanyoztam langyos vízzel a tusolónál a parton. Aztán ettünk, végrevégrevégre - aznap valahogy nem érdekeltek a kilók. Biztos voltam benne, hogy a gyalogolás a tűző napon anaerob mozgásnak számít.

 

Hajó, egy kikötő, két kikötő - özönlöttek lefelé a turisták. Ja, azért kell hajóra szállni, mert a szurdok kijáratát autóúton nem lehet megközelíteni, csak helikopterrel meg hajóval. Két várossal odébb lehet buszra szállni megint. A szerpentin még a svájcit is überelte kacskaringásban, a kilátás meg isteni volt.

 

Aznap este nem volt gond az elalvással sem.

 

Másnap, szerda reggel, félálomban Virág: valami nem stimmel. Mit is érzek? Mi a franc... Fáj a lábam? De el sem estem tegnap. Nem. Tegnap. Szurdoktúra. Csak egy kicsit nyújtottam le. Izomláz. IZOMLÁZ. A nagylábujjam hegyétől a hátam közepéig. Alig bírtam felkelni az ágyból és szó szerint fájt minden mozdulat. Nem tudtam a jádáról az útra lelépni sem, és nem tudtam leülni, felkelni, menni, állni, mozogni, úszni... Mondtam a férjemnek, most már legalább tudjuk, milyen lennék kétoldali csípőficammal. Szerda reggel volt ez, elmentünk a kölcsönzőbe, aláírtuk a szerződést, megkaptuk a kulcsot és irány Knossos.

 

A görögök vezetési stílusa agyrém és ha akkor láttam volna először, biztosan minden hajam szála az égnek áll. De mivel már volt egyiptomi tapasztalatunk is, meg nekem ez nem az első mediterrán látogatás volt, az alábbiak már nem szúrtak szemet: nem szabad megállni a stop táblánál, mert rátolnak az útra. Nem szabad betartani a sebességkorlátozást, mert még a turistabuszok is megelőznek, hegynek felfelé, kanyarban. Jól meg kellett jegyezni azt is, hogy a dupla záróvonal nem kerítés, tehát ha esetleg azon, vagy azon átlógva megyünk, az nem baj. Azt is elég hamar megtanultuk, hogy minden fizetős parkoló után vagy előtt van nemfizetős is, és hogy érdemes végig a partot kukkolni, mert gyönyörű szakadékok, öblök és szirtek mellett mentünk el.

 

Knossos tele volt turistákkal és négy magyar csoportot is láttunk. Óva intettek attól, hogy idegenvezető nélkül menjünk oda, mert úgyse értünk állítólag semmit a koncepcióból, de azért volt pár tábla és láttam pár alaprajzot ahhoz már életemben, hogy ki tudjam találni, miről is van szó. Már 3400 éve volt vízöblítéses vécéjük és vízhűtésesek voltak a falak. El is hiszem, mert kánikula az volt aztán igazán. A legvicesebb az, hogy nagyon sok megoldásról és dologról nem tudják, hogy mi célt szolgált konkrétan, csak találgatnak, feltételezgetnek, de pontos válasz (egyelőre) nincsen.

 

Miután lekecmeregtem pár lépcsőroson, megfőttünk a napon, készítettük öttucat képet a romokról, elindultunk tovább, egy tengerparti kisvárost szerettünk volna megtalálni, de az nem volt meg, csak egy másik, ahol nem homokos, hanem sziklás volt a part és a szálloda- és étteremsor a part feletti sziklákra épült. Nem volt rossz ott ebédelni, meg tudtuk volna szokni... A szerda ezzel kb. el is ment és másnap terveztünk a pálmafás partszakaszra ellátogatni.

 

Állítólag itt forgatták pár éve az egyik Bounty-reklámot - hazajőve vagy harmincat megnéztem, de nem találtam ki, melyik lehet az - végülis mindegyikben van homok, azúr tenger és pálmafák, meg jó nők. Esetleg jó pasik is. Már maga az út is nagyon szép volt, de a part... Én még soha nem jártam pálmafás parton, de óriási élmény volt. A víz itt is meleg volt, és nagyon tiszta, bár elővilág szinte semmi. Voltak kisebb halak, meg láttuk a homokot a tenger alján, de ennyi. Aztán kicsit beljebb is úsztunk és láttunk két ráját a fenéken, meg egy kis halat - még sose láttam, hogy a nagy rája terelgeti a kicsi ráját, és egy hal is ott bandázik velük. Tisztára némós jelenet volt, kár, hogy nem vittem légzőcsövet, el tudtam volna őket kukkolni napestig. A férjem megdicsért, milyen ügyes vagyok, hogy észrevettem - mondom naná, szakképzett búvár lennék, vagy mifene.

 

Kifelé aztán a kisvízben láttam barna-fehér csíkos halakat, kettőt, hergelték őket a kishalak. Aztán egyszer csak beugrott, hogyha én ezeket a halakat barna csíkosnak látom, akkor azok piros halak és... Tűzhalak! Ebben a pillanatban az egyik szét is csapta az uszonyait legyező alakban és bevillant a rajzolt kis tabella Egyiptomból, a hal ábrája mellett a piros háromszöggel (ne közelítsd meg, veszélyes!), úgyhogy nem győztem mutogatni a páromnak, hogy sipirc kifelé!

 

Meg tudtam volna szokni a pálmafák és napernyő alatt lébecolást is... Láttunk óriási banánültetvényeket is, fóliasátorban - én még banánfát sem láttam -, a strand mellett pedig árulták is a helyi, magnélküli szőlőt meg a banánt is. Én nem eszem banánt, a férjem szerint semmi különös íze nem volt, a szőlő viszont nagyon finom volt. Sajnos el kellett indulnunk "haza", pedig mondtam, hogy bírnám itt leélni az életemet.

 

Pénteken este fél kilencre vissza kellett vinni az autót, nem terveztünk túl messzire menni. Muszáj volt útközben meglátogatni Balit is, merthogy van ilyen nevű kisfalu a szigeten! Szóval idén nyáron már Balin is jártunk. Jó volt, mert itt aztán tényleg láttam banánfát, kisbanánokkal, csak úgy, egy ház kertjében. Nagy élmény volt! Aztán irány tovább, Rethymno nevű kisváros, ahonnét nem messze minosz-kori temetőt láttunk (sziklába vájt sírokkal, ugyanis föld nem nagyon van a szigeten, tehát ki kellett vájni minden egyes sírkamrát), meg aztán barangoltunk a középkori óvárosban. Tiszta Róma-hangulata volt egyébként és nagyon szép volt... Oda is tudtam volna költözni... (Vagy ha oda nem, legalább Tatára vagy Visegrádra.) Tudom, ez már a sokadik ilyen hely, de annyira tetszenek a középkori-tengerparti városok, nem tehetek róla.

 

Visszafelé strandoltunk azon a partszakaszon, amit már odafelé kiszúrtunk magunknak, kicsit ugyan kellett kavarogni, meg volt egy olyan része a partra vezető útnak, ami nem volt igazán "ászfáltid", de megtaláltuk és szépen kényelmesen bevackolódtunk a kövekre. Igen, mert itt sziklás volt a part. Egy darabon. Egyébként meg ott is homokos. A félnapos napon barangolás után jólesett csak úgy pancsolni, ázni, lebegni - aztán meg jó volt úszni, mert HARAPTAK A HALAK! Minket. Nem egy kellemes érzés. Végül már csak a kisvízben "hullámoztam", pedig olyan jó lett volna még lubickolni, de - bevallom őszintén - nem mertem.

 

A parton leginkább helyi lakosok voltak, akik iszonyat igénytelenek - simán a homokba szotyiznak, eldobnak midnent és bármit, ha a gyerek betojik a pelenkába, a vízbe mossák le a kis szaros seggét (ezt értsétek szó szerint!!!), a vízbe fújnak orrot, köpnek, gyaníthatóan ezek után pisilnek, kiabálnak, a kölkök között meg mindig van legalább egy, aki ordítva bőg. Férjecském oooolyan jót aludt a gyerekbőgésre (sztereóban nyomta a görög és az olasz, de annyira, hogy a saját gondolataimat nem hallottam, olvasni sem tudtam, pihenésről így szó sem lehetett sajnos nekem), aztán amikor felkelt és látta az elkínzott arcomat, akár kérdezni sem kellett volna, hogy melyiket szeretné ő vízbe fojtani.

 

Vissza kellett vinni a kocsit, így el kellett indulnunk - ami a süvöltő kölkök miatt nem is volt baj, még ki kellett pakolni belőle, tankolni kelett, ilyenek. Hát. A görögök képesek arra is, hogy egy nappal korábban még tökéletesen működő benzinkutakat bezárjanak, így inkább fizettünk a kölcsönzős nőnek még, mert az ammoudarai kút zárva volt. Azt hittem, sírva fakadok, amikor megláttam, de mindegy, ez van, kész. Odaértünk még épp zárás előtt, de gondolom, megvártak volna amúgy is. Végülis nekik jobban kellett az autó, mint nekünk.

 

Utána a szokás szerinti "utolsó vacsora" - nekem görög salátával, férjnek meg egy akkora, igazán tényleg kemencében sütött pizzával, hogy két embernek is becsületére vált volna, de férj egyedül is eltüntette. Meg persze egy kis ajándék friss desszerttel.

 

Pakolás - kellett azért logisztikázni rendesen, nem is értettem, hogy otthon hogy fért bele ennyi minden -, de nagy nehezen összeállt a kép. Aggódtak nagyon, hogy délig ki tudunk-e csekkolni, merthogy nekik még takarítani kell (Hogy mit? Na ne röhögtessenek már!)... De aztán megfejtettem, hogy a sziesztájukat féltették csak. Fürödtünk még a tengerben egyet, én megint a kisvízben is, olyan kellemes volt, aztán végleges pakolás, kulcsleadás, gúdprájzos klíma-kifizetés és akkor hol lehetnek a bőröndök addig, amíg nem megyünk tényleg haza este hatkor? Ja, hogy itt a bejárati ajtó mellett? (Én aggódtam némiképp, mert mondták, jön magyar csoport és voltak oroszok is a szállodában, de végül nem tűnt el semmink. Bár annak is bátornak kell lennie, aki fogja a pink színű, virágmintás kofferemet és viszi.) A magyar virtusra jellemzően, nekünk is az utolsó nap kellett a tulaj fiával (aki jövőre már a tulaj lesz) összehaverkodni - meghívta az egész csapatot pálinkázni és mondta, jön majd ősszel Budapestre, mivel el szeretné érni, hogy a szálloda nem csak kettő, hanem három csillagos legyen. (Aha, akkor először a betonágyakat cseréljék le. Meg újítsák fel úgy az egészet. És még akkor is csak kettő és fél. Cseréljék le, aki a reggelit kitalálta - soroljuk még?) Aztán elmentünk a legnagyobb hőségben ebédelni - illetve férj ebédelt, én ezüstékszereket válogattam. Aztán délután még egy kis pancsi a medencében, pihi a partján, négy óra felé pancsi a tengerben is - hideg volt a víz, de nagyon! Illetve a teteje, jellemzően. Még egy utolsó zuhany és lehetett átvenni a repülős cuccot.

 

Nagyon meleg volt a reptéren, illetve a buszon is a légkondi ellenére, 38 fok biztosan volt, de tudom, erre fizettünk be, így nagyon jólesett eleinte a reptéren, hogy éppen rámjön a hideg a légkondiból (egyhetes megfázás lett belőle). Az egyik magyar pár nem találta az egyik repjegyet, mi becsekkoltunk, segítettünk keresni (azóta a férjem nagyon jó kofferről celofánt letekerünk, kofferre celofánt feltekerünk sportban), aztán meg elzarándokoltunk oda, ahol fel lehet adni a bőröndünket - mivel a kettő nem együtt van, mint civilizált országokban szokás, kofferes hordák szaladgáltak jobbra-balra, nem volt túl vicces, főleg azért nem, mert nagyon kicsi a reptér, viszont óriási forgalmat bonyolít le, szó szerint ötpercenként szállnak le és fel a gépek.

 

Délután vettünk még sós palacsintát és az egyik párnál maradt még egy fél palacsinta (görögül crepes). Nézi a srác a biztonsági ellenőrzés előtt a táblát, mit nem lehet felvinni a gépre és utolsó szóként ott díszelgett, hogy cremes (etc.). Ő kapásból crepes-nek olvasta és elkezdett aggódni, hogy ki kell dobniuk a palacsintát.

 

A duty free-ben persze nem tudtam eldönteni, kinek mit vegyek, bort, pálinkát, ouzót, édességet, így kb mindenkinek mindent vettem, biztos, ami biztos alapon. Az is nagyon kicsi és nagyon zsúfolt volt és esküszöm, a görög reptéri alkalmazottak imádják nézni, ahogy többszáz turista vándorol jobbra - ugyanis nem volt elég a külön repjegy - külön koffer, még a beszállókapukat is variálták, figyelmeztetés nélkül és akár 10 perccel indulás előtt is. (Fura, de tényleg felpakoltak minket 10 perc alatt!) Kettes helyett nyolcas, én meg csörömpöltem a csapat után az üvegeimmel.

 

Viszonylag sima utunk volt, sajnos végig töksötétben, bár azért a pilóta szólt Athénnél, hogy balra csodálkozz, mert érdemes - még fentről és sötétben is lenyűgöző látvány volt!

 

Tudtuk, hogy otthon azon a héten még alulról se súrolja a nappali csúcshőmérséklet a 20 fokot, de azért nem volt kellemes megérkezni a 38-ból a 14-be éjjel. Le a repülőről, még egyszer összegyúltünk elköszönni, egy páran elmentek még mosdóba is, majd a férjem csak nem jött vissza... Valaki megjegyezte a társaságból, hogy most biztosan tépkedi a retyópapírt és tömködi a wc-be, mert itt most már ugye lehet, nem kell mellédobni.

 

Na ja. Kint végig azt mantráztam, hogy mellédob, mellédob, mellédob, mellédob (akármilyen gusztustalannak is tűnik), otthon meg azt kellett, hogy beledob, beledob...

 

Viszont a picike és nem túl komfortos szoba után nagyon jó érzés volt hazajönni a három szobába, meg a rendbe és tisztaságba. Virágokhoz, tiszta hűtőhöz, teraszhoz. Ezek azért hiányoztak kint.

 

Krétára bármikor visszamennék, minden további kérdés és kérés nélkül. Többezer látnivaló van a szigeten - és épp arról beszélgettünk, úgy lehetne mindent megnézni, hogy egy hetet töltesz a sziget keleti, majd még egyet a nyugati részén és onnét barangolsz be mindent. Majdnem mindent.

 

Képek: coming soon... :)