... és (karácsonyi) katasztrófán innen.

 

Mert biztosan lesz katasztrófa, érzem. Ilyen volt az is, hogy egy tepsi vaníliáskiflit ki kell dobnom, mert annyira megégett. A recept szerint 15 perc 175 fokon, amíg megsül, de ennek az egy adagnak volt pofája 170-en 12 perc alatt megsülni. Először próbáltam a végeit lecsípni, vakarászni, de mivel amúgy is ronggyá égettem az ujjaimat - hiszen a kifliket forrón kell vaníliás porcukorban megforgatni -, a végén egy hangos felkiáltással kuka honvéd lett. Sütőpapírostul. Egyébként a recept  német, mert magyarul olyan recepteket találtam, hogy még élesztő is kellett bele - na, az eredeti bajor recept szerint liszt, cukor, margarin, darált mogyoró / mandula, a forgatáshoz porcukor és vaníliáscukor és kész is. A recept a felöltő nagyijától van, akinek sütödéje volt anno. Hát, az Oma receptje díjnyertes, íme:

 

Hozzávalók: 
 
A tésztához:
560 g liszt
160 g cukor
400 g vaj vagy margarin
200 g mogyoró vagy mandula finomra darálva (én mandulával készítettem)
 
A forgatáshoz:
100 g pocukor
2 csomag vaníliáscukor
  
A tésztához valókat kézzel összegyúrjuk. A margarint nem egészben, hanem kis darabokra vágva tesszük az edénybe. Ha a tészta összeállt, fóliába csomagolva hűtőben egy órát pihentetjük. A tésztából kis kifliket formázunk (én egyesével csináltam és akkor még deszka sem kell hozzá, de lehet úgy is, hogy hosszú hengereket formázunk és azt daraboljuk tovább kis kiflikké). Sütópapírral bélelt tepsiben alulról a második sínen aranysárgára sütjük 175 fokon, kb. 15 perc alatt.
 
A porcukrot és a vaníliáscukrot egy széles, magasabb falú edényben / lábosban összekeverjük és a teljesen forró kifliket megforgatjuk benne.  

 

A szénné égetés mellett nem jutott erőm / időm az edzőm tortájára sem, és ma a testvérem megkérdezte, hogy akkor ugye viszem a lazacot pénteken. A LAZAC!!! Ha nem kérdez rá, akkor a férje vacsorájának a fő alkotórésze Budapesten marad. Mert már több mint egy hete két óriási szatyorban van, amiket el kell vinnem a szüleimnek és a testvéremnek, de egy fél kiló fagyasztott lazacot nem tehetek ki. Magától elmászik a szülőfalumba péntekig. Szóval ha ma teljesen véletlenül nem kérdez rá, katasztrófa lesz.

 

Aztán ott a sütés. Még emlékszem a tavalyi bénázásomra, a hagymás csokira (hagymás volt a vágódeszka, khm és a férjem szeletelt nekem, halászhattam ki a sűrű gyümölcskenyér tésztából a hagymás csokit) - de azóta van több vágódeszkánk is, olyan is, amin nem szeletelek hagymát. (A férjem nevében sajnos nem tudok beszélni, de remélem, ő sem!). Tudom, hogyan lehet elrontani a halat, a tortát, a tejszínhabot, a krumplit, a párolt káposztát... Őstehetség vagyok, ha bénázásról van szó.

 

És arról már nem is beszélek, hogy listákkal kelek, fekszem, közlekedem, átírom, visszaírom, beszerzem-lehúzom-nemlettelég-visszaírom... És akármennyire is megvoltak az ajándékok december elején, az élet attól nem áll meg. Ugyanúgy kell(ene) közben háztartást is vezetni, a mindennapi dolgokkal foglalkozni, de úgy érzem, már nem tudom megjegyezni, hogy kézmosót kell vennem otthonra. A listák listáinak listája. Tudom.

 

A két ünnep között szabadságon leszek, közben persze nemcsak a karácsonyt, hanem a látogatásokat is szervezni kell, baráti találkákat és mindenki stresszel már a szilveszterrel. Nem tudom még, mihez lesz kedvem, egyelőre azt szeretném, ha karácsony lenne és lassan telne az a gyönyörű három nap.

 

Nem akarok hangoskodni. Be szeretnék zárkózni számomra fontos emberekkel, finom illatokkal, meleg kandallóval, ablakból lesett hóval, és rohanás nélkül szeretnék beszélgetni. Forralt bort főzni és isteni házisütit majszolni hozzá.

 

De közben még dobol bent, hogy az utalványt meg kell venni, hogy túrót el ne felejtsek, mert akkor egy család torta nélkül marad, hogy kenyér is kell és hogy le kéne ülni ezt nyugodtan átgondolni, de minden este program van és rohanás és se-gít-ség...

 

Meg a fűszerek. Mi van otthon? Elvileg vettem mindent és borsot is kettesével szoktam, de hátha most nem. Vagy ne érdekeljen, ha só és bors van, a többi már nem is lényeg? Illetve só. És minden jó. És tej is kell, jó sok (különösen a kávé-mániám miatt, meg a sütés-főzés miatt, meg a férjem is azt iszik reggelire. Fél litert legalább. Most akkor mennyi is kell?!). Azt sem vehetem meg előre, mert a férjem a tartós tejre távolságtartás intézményét vezette be, azaz a házunkba be nem jöhet.

 

Meg vagyok én áldva ezekkel a mániákkal és allergiákkal és ki mit nem eszik meg dolgokkal. Hogy 25-én aszalt szilvás húst állítok elő életemben először, amit én nem eszem meg, az már csak a hab a tortán. (Enyém a széle, ahol még mincs töltelék, már ha fogok tudni egyáltalán enni 25-én is.)

 

És már most azon gondolkozom, hogy mit fogok elfelejteni. Jelentkezzen, aki tud nyugodtan készülni az ünnepekre és nem rohanja idegesre magát. Szeretnék tőle tanulni. Komolyan. Mert úgy tűnik, hiába az előre és alapos felkészülés, ez akkor is katasztrófa-szagú. Azaz: Virág (Bridget) Posztíró Jones, előre!