A mostani hétvége viszont nem úgy sült el, ahogy terveztem. El sem jutottunk táncikálni, és gondoltam, hogy nem baj, akkor is vigyorogva alszom el és kikapcsolok, de az agyam nem tudta feldolgozni a rengeteg múlt heti információt. Pedig azt hittem, lefekszem, alszom, mint a mormota, hiszen az alkohol ilyenkor jó barát, egy feles, stresszoldás, és alvás 10-12 órán át... De mi van akkor, amikor a háttércsapat (agysejtek és élmények tömkelege) nem hagy nyugodni? Miért van az, hogy a következő nap is folytatásos rémálmom volt? Igen, folytatásos. Felébredtem többször is, de azok a szerencsétlen zombik még mindig engem akartak megenni, elkapni, szaporítóanyagnak használni...

 

Miért nem működik mindig az eljárás? Két feles, két óra táncikálás, üvöltözés (ciki, de Abba és Dr. Alban slágerekre óóóóriásit tudunk ropni, éljen a nosztalgia!), haza és alvás délig... Most meg... El sem tudtam aludni először, aztán meg folyton felébredtem, beleszédültem az agytevékenységbe (nem lehetett a feles már, mert addigra kaptam fagyit és hamburgert és sétálni is elmentünk az éjszakába), majd kezdtem az egészet elölről és a hét démonjai csak nem tűntek el... Van egy nagyon kedves barátom, akinek panaszkodtam, hogy nem tudok mindet még a rengeteg kibeszéléssel sem feldolgozni, havonta egyszer azért kell, hogy elmenjünk táncolni az éjszakába. Rámnézett nagy szemekkel és szomorúan megkérdezte: szerinted én miért csapon szét magam közel 30 évesen minden hétvégén?! (Nesze nekünk fotómemória!) És persze reménykedem, hogy ez most az a hétvége, amikor hat az eljárás, nincs telehold és a föld energiavonalai is rendben húzódnak a megcélzott szórakozóhelyen. Apropó, képek kiűzése: volt egy csoporttársam, akitől egy különösen nehéz vizsgaidőszak végén kérdeztem meg, végzett-e mindennel és ha igen, mi lesz a nyári program. Félmosoly kíséretében mondta: "Egy hét Badacsony a haverokkal." Majd a homlokára mutatott és hozzátette: "Tudod, format Cé kettőspont..."

 

De mi van, ha a Format C sem segít? Jön a fizikai valóság. Nekem a stressztől az egyetemen és az eddigi öt munkahelyemen az alábbi tüneteim voltak:

- 30 fokos kánikulában, a padlásszobában, légkondi nélkül, két hetes munkajogi-szigorlatot megelőző szobafogságban középfül-gyulladás (akkor tudtam meg, hogy a legtöbb gyulladásos panaszt a stressz okozza),

- kezdődő gyomorfekély-tünetek - amik nem alakultak át tényleges fekéllyé, de elég élethűen olyan volt,

- drasztikus fogyás, illetve hízás, és persze a két véglet: csokit zabáltam hetekig és fogytam, illetve olyan is volt, hogy nem is ettem, de híztam (!!!),

- négyhetes hasmenés - a szakvizsgákra való felkészüléskor volt szakasz, amikor több időt töltöttem a törvényekkel az ölemben a mosdón, mint bárhol máshol a lakásban,

- fokozott nyáladzás alvás közben - elaludtam és pár perc múlta arra ébredtem, hogy folyik a nyálam és minden csuromvíz körülöttem,

- marékszámra hullott a hajam,

- teljes apátiába süllyedtem, ami akkor csúcsosodott ki, amikor egyszer eldöntöttem, nem megyek haza, mert nem akarok hazamenni. Nem akarok közlekedni, nem akarok erőszakos lenni (Pesten csak így lehet vezetni, különben soha nem érek oda sehova), nem akarok felszállni, leszállni, sem többet tárgyalni menni, sem telefonálni, sem kiállni senkinek sem az igazáért. Én most sírni akarok, meg egy mandulás Magnumot és tiramisut, meg a férjemet és otthonlenni dehoppanálással, vagy sztártrekkes módszerrel, mit bánom én, de én innét egy tapodtat sem önerőből... Aztán annyira taszító lett az aktakupac az asztalon, hogy hazavergődtem, de éjjel sírva ébredtem. Nem emlékszem, mit álmodtam, de talán sikerült a zombiknak, amit most is akartak velem, nem tudom... (Azt hiszem, akkor átéreztem, hogy a pánikbetegen miken mehetnek keresztül. Nem ismertem magamra. Én, a nagyszájú Virág, nem akar megmoccanni?! Nem akar beszélgetni, közlekedni, élni, virulni?!)

- különböző testrészek remegése, gyomorból kiindulva, szájszélen át szemhéjig vándorolva, láthatatlan láb- és kar-remegésben (amikor csak belülről érzem, hogy remeg, de nem lehet látni) kifeszülve. De ez is heteken át tart.

- kézremegés

- arcbőr kiszáradása viszketős foltosra, hámlósra (egy kígyó is megirigyelhetett volna - ez a tünet a hajhullással és a nyáladzással különösen vonzóvá tehetett),

- pattanásosodás,

- idegi tűrőképesség konvergálása a nullához - karácsonyi előkészületek, a család rajzfilmet néz, persze már mindenki felnőtt, a stresszes vizsgázó leül öt percre mesét nézni, majd ugrál, sikongat, reszket a cselekmény hatására. És ez egy egyszerű, egyáltalán nem is rémisztő Maszk-rajzfilm öt perce volt. De tudok fékezni ám az anyósülésen is, ha kocsival visznek, pedig csak valaki kétszáz méterre megközelítette a kereszteződést.

- nem alszom, szorongok és úgy egyáltalán: sírhatnékom van egész nap és azt érzem, ez nem én vagyok.

- vagy ennek a katatón fokozata: olyan, mintha az életem és köztem lenne egy üvegbura és én kintről nézném, mi történik.

 

Most kezdem megint úgy érezni, hogy túl sok a nem felejthető élmény és hogy öt, számomra soha fel nem dolgozható mondat fog üldözni még heteken át. Hadd írjak annyit, minden elismerésem az orvosoké, akik születést és halált, illetve véglegessé vált állapotokat látnak, élnek és kommunikálnak nap mint nap - nekem ez nem menne. Megráz, mélyen érint és zombikat álmodom tőle.

 

Mindezt úgy, hogy alapjában véve vidám természetű vagyok és szeretek viccet csinálni mindenből és imádok mosolyogni. De van, amikor nekem sem megy, még úgy sem, hogy most már rendszeresen sportolok és megpróbálom függetleníteni magamat a külvilágtól. Inkább befelé figyelek és egy pár hónapja bent végre rend van, illetve kezd rend lenni. Remélem, egy pár év múlva a fenti tünetek már csak régi emlékek lesznek és nem gyarapítom tovább a listát.

 

A poszt eleje pár héttel ezelőtt íródott, most viszont a karácsony ellenére aktuálisabbnak tartottam, mivel a héten egyre nagyobb a forgalom, egyre több a munkánk és mindenki mindent még idén akar elintézni, nulla időráfordítással és negatív előjelű türelemmel. Pont ma mondta egy régebbi ismerősöm, hogy csodálja bennem, hogy mindig mosolygok, illetve azt is, hogy mindenből viccet tudok csinálni. Persze egyszerű könnyelműnek és nagyviláginak tűnni, főleg ha az elvárás. Egyébként meg vagy a vicc, vagy a fentiek szerint elkapnak a zombik. És én nem akarok zombi lenni.

Ma reggel a legveszélyesebb állatfaj voltam. Piros kisautós, kalapos, majdnem szőke nő a volánnál. Hóesés után / közben / előtt.

 

Na jó, a különbség csak annyi, hogy a kalap a hóesés miatt kellett - nem ázik át olyan könnyen és gyorsan, mint a sapka -, meg hogy már tizenegy éves a jogosítványom és vezetek is aktívan.

 

Szombat reggel (mi délben) ugye arra ébredtünk, hogy leesett az első hó, amit már hetek óta jósolnak. Nem lapátoltunk, mert olvadt, azaz aki odatette, el is szedte. Éjjel volt csak kellemetlen, amikor magassarkúban próbáltam egyensúlyozni. Pontosítok: magassarkúban visongattam minden harmadik háznál, ahogy megcsúsztam. De reméltem, hogy ennyivel megúsztuk a telet és kész, avagy: más, aki bizonytalan, nem fog elindulni, sem kiccsimmában, sem kiskocsiban.

 

Aztán tegnap este megint rákezdett és gondoltam, nem fog mindenki elindulni hétfő reggel, mint a vakegér, vagy ha mégis, akkor legalább csak a tapasztaltak és legalább téligumival. Vagy legalább takarítják az utat, naaaa, légyszi, takarítsák le. De nem, a fél várost és két megyét átszeltem ma, egy darab hókotróval nem találkoztam.

 

Vakegérrel viszont annál többel. Ott kezdődött, hogy nem voltak kevesebben, illetve hiába voltak kevesebben, olyan lassan haladtak, hogy mindegy is volt, hányan veszünk részt a reggeli gruppenben. Aztán Buda jelentős részén beáztak a lámpák és orosz rulettet játszottunk az autókkal. Ami egy háromsávos útszakaszon balra kanyarodás közben, picipirosautóval, kalapos nőként nem annyira vidám.

 

Utána jöttek a szütymörgők. Kisteherautó, ami lassabban ment, mint a BKV-buszok. Nagyteherautó, ami meg elakadásjelzővel állt a kanyarban, amúgy kivilágítatlanul. Lakott területen kívül negyvennel, belül hatvannal közlekedők (nem egy ilyen jutott mára), akik még fékeztek is, ha szembe jött valaki.

 

Jelzem, hogy eső esett, hó már csak az út mellett volt, az is nyomokban, máshol foltokban, plusz kettő fok volt, nem fagyott és nem is csúszott az út, és kezdett világos is lenni.

 

Szóval most már nagyon kíváncsi vagyok, hogy miért is nem lehet közlekedni attól az utakon, hogy az utak mellett hó van? A hazafelé változat pedig: miért nem lehet közlekedni úgy, hogy az utak mellett hó van és az út már szinte száraz egyébként???

 

És azt is szeretném tudni, hogy minek indul el, aki nem biztos magában?

 

Este pedig aztán, hazafelé, kiderült, hogy valószínűleg kocsival is láthatatlan vagyok (az a mániám, hogy a BKV-n azért ülnek mindig RÁM, mert láthatatlan vagyok), mivel még pótos kamion is előzött úgy, hogy én meg jöttem (volna) szembe, de tíz percen belül négy másik autót sem izgatta, hogy én is ott vagyok.

 

Üzenem tehát minden egyes nagytudású társamnak, hogy biztosabb a tömegközlekedés, ha nem mernek, vagy nem akarnak menni. Tudom, hogy gyakorlat teszi a mestert, de hazafelé kétszer is csak a lélekjelenlétemen múlt, hogy nem kellett kivágni egy kicsipirosautóból, amit elütött egy kamion...

 

A konklúzió? Nyáron minden sokkal jobb. :)