Nem tudom, hogy hogyan, vagy miért, de azt hiszem, a korom előrehaladtával kezdek igazán fontos dolgokat fontosnak tartani és értékelni. 

 

Természetesen ragaszkodom ahhoz a szokáshoz, hogy a Szenteste, illetve a karácsony hajszálpontosan 17.00-kor kezdődik, amit a szülőfalumban hangos harangkongatással jeleznek. Utána indul a Szent Karácsonyéj c. bakelitlemez (most már Andrea Bocelli CD), gyertyagyújtás, koccintás és választhatunk magunknak diót. A szülőfalumban úgy tartják az okosok, hogy amilyen diót választunk magunknak, olyan lesz a következő évi egészségünk. Nos, amikor a húgom diója majd megszólalt, annyira szép volt, műteni is kellett. Amikor meg üres volt a dió, akkor nem patkoltunk el. Szóval semmi alapja nincsen, de mégis szokás. (Amit idéntől férji nyomásra elhagytunk és én persze egyébként sem ehetem meg a diómat.)

 

Utána közösen eszünk almát, narancsot - idén csak alma volt -, majd jön a mézes ostya (szeretem a tót gyökereimet) és a mákos guba. Virág persze allergiás a dióra és a mákra, pedig igencsak szerette mindkettőt. Mindegy. Mákot viszont kell enni, mert az gazdagságot hoz a következő évre, így a férjem ehette az ostya után a mákos gubát. (A recept igen egyszerű: a felkarikázott kiflit mézes tejjel forrázom le, átforgatom és kivajazott jénaiba rétegezem: egy sor kifli, egy sor mák, a tetejére pedig tejszínt locsolok. Nem főzőtejszínt, mert az odaég, hanem rendeset.) És még egy legyet is leltünk 24-én a házban, pedig eléggé hűvös volt kint: a babona szerint a karácsonyi légy (szintén) gazgadságot hoz a következő évre.

 

A második fogás hal volt, értelemszerűen: natúr lazacfilé serpenyőben sütve. Hozzá tejszínes gombamártás (Virág okos, tanul gazdálkodni az idejével, így fagyasztott, szeletelt gombát vett), rozmaringos krumpli (még a lagzis rozmaringból, és persze ez is egyszerű: a krumplit nagyon kevés vízben megpárolom, amikor megpuhult és elfőtte a vizet, öntök rá egy kis olajat, rámorzsolom a száraz rozmaringot - a frisset felvágom - és egy cseppet megpirítom) és párolt zöldség, amit jénaiban, sütőben párolok meg.

 

És után a torta. Vagy azt is írhatnám, hogy A TORTA. Életem Tortája, már amit én sütöttem. A tavalyi oroszkrém-ízű "somlói" után (khm, nem lett belőle torta, csak somlói-szerűen tudtam tálba rétegezni) kicsit féltem, hogy pont ez nem fog sikerülni, de nagyon finom és guszta lett minden. A vacsoráról nincsen fotó - van, ami még nekem is szent -, de a tortáról van, íme:

 

 

A szerdai sütés után hogy hogyan nem sikerült félre szinte minden, és hogy hogyan lettem készen az egésszel, számomra is rejtély. Megszántak az égiek, vagy nem is tudom. Pedig a nyolc órás kelés helyett már közel tíz is volt, mire ki tudtam kászálódni az ágyból, de még így is sikerült minden. Komolyan nem hittem el - bár a szerdai után nem tudom azt mondani, hogy nagyon jó háziasszony lennék. Vagy csak pechem volt.

 

Újabb fejlődési szint, hogy senkivel nem vesztem össze aznap - pedig milyen "jó" is volt veszekedni azon, mit és hogyan kell díszíteni, mi mikorra legyen kész, ki hova álljon, ki gyújtsa meg a gyertyát, mint valami olasz család, mammával az élen -, és pontban ötre még a karácsonyfánk is elkészült. Jó, instant fa: van rajta két izzósor, meg két doboz dísz. Az ínhüvelygyulladással úgy gondoltam, hogy én nem fogok még szaloncukrot is kampózni és legalább megkapják a hajléktalanok a fára szánt szaloncukrot. Egy kis karitatív tevékenység, ha már karácsony van.  

 

Felnőtt életem egyik legjobb karácsonyát éltem, élhettem át - és még az ajándékokra se lehet semmi panaszom. Volt nagy meglepetés is, volt, amit nagyon eltaláltak - maradjunk annyiban, hogy Virág megszállott ékszer- és kristály-rajongó -, volt kisebb, de régóta áhított meglepi is (piros, igazán tűzpiros sál a férjemtől, tavaly sehol nem leltem fel ilyet magamnak, és ha már kaptam pirosat, kaptam egy pinket is, a csajos estékre), kaptam könyvet is, illetve könyveket... Meg még egy tucat mást, amit régóta szerettem volna. De nem is ez a lényeg, mármint az ajándékok. Tényleg soha nem voltam még ilyen jól, soha nem sikerült még ennyire elsimítani minden készülő konfliktust. Bár eleve úgy indultam neki, hogy a nem tökéletes is lehet jó, sőt, nagyon jó is és semmi baj nincs azzal, ha bolti sütemény kerül az asztalra és mondjuk a gombát nem én mosom, pucolom, szeletelem és nem kell tizenkettő fogás ahhoz, hogy jól érezzük magunkat és szép legyen az ünnep.

 

Sikerült szinte minden rokont meglátogatni, akit terveztünk, mindenkinek írni, akinek terveztük és mindenkinek eltalálni a meglepetést is. Azt hiszem, hogy az idei év méltó megkoronázása volt a karácsonyunk. Csak az eltávozott szeretteink hiányoztak - a nagymamámért, aki két éve nem lehet köztünk, pedig külön is gyújtottam egy gyertyát.

 

Külön köszönöm itt is a férjemnek, hogy segített olyan széppé tenni az ünnepet, amilyenre kiskoromból emlékszem. És persze köszönet anyukámnak a négy folyóméter bejgliért (is).

A nagy ajándékozási lázban kitaláltam, hogy lesznek, akik Virág-féle gyümölcskenyeret kapnak ajándékba - mégis, akikkel nem tartom napi szinten a kapcsolatot, azoknak mit vegyek, meg egyébként is, szerintem nincs annál nagyobb öröm, hogy valaki a szabadidejét áldozza a másikra...

 

Régóta sütök, úgy nyolcéves korom óta, a gyümölcskenyér receptje is kipróbált már, legalább 10 éve nincsen karácsony enélkül sem. Tudom, hogy két adagot is össze lehet keverni egyszerre, és bár a recept csak két kanál tejet ír hozzá, négy sütire egy liter is el fog menni, mert nem lehet két tojással negyed kiló lisztet megemulgeálni és kész, kell hozzá több tej. Azt sem tudom, már elméláztam rajta, hogy vajon két strucctojás kell hozzá? De csak tojást ír. Azt is tudom, hogy sütés közben papírszalvétával vagy papírtörlővel kell letakarni a forma (aztán már süti) tetejét, mert különben csúnyán megég. És, Bridget Jones-ok előre: a papír nem gyullad meg a sütőben. Tudom, mekkora kell legyen a csoki, hogy folyós maradjon sütés után is. Minden tökéletes.

 

Múlt héten megvettünk már minden hozzávalót, kaptam darabolt mandulát és ma vettem még egy formát a másik mellé, hogy egyszerre kettőt süthessek.

 

A férjem drága volt, vállalta az aszalt gyümölcsök szeletelését, amíg én megcsinálnom a tésztát. Eredetileg pénteken, azaz 24-én akartam volna ezt is megcsinálni, de rájöttem, hogy nincs az a hatalom, ami még a sütést is lehetővé tenné aznap.

 

Szóval elképzeltem, hogy hazajövök, összedobom a tésztát, kettesével sütök négy kenyeret és akkor jó lesz nekem. Fél kézzel sütök, fél kézzel blogot és karácsonyi üdvözléseket írok, Andrea Bocelli hangja pedig elandalít.

 

Első körben nem volt meg az Andrea Bocelli CD. Sebaj, lazításnak keverek egy koktélt. Jééé, itt a kilós barnacukor. Megfogtam és szétnyílt a zacskó. Akkor még nevettem rajta, gyorsan szétpakoltam, a maradékot meg viszem be az irodába.

 

Nekikezdtem a tesztának, a férjem közben szeletelt, felszelte a gyümölcsöket és nekikezdett a csokiszeletelésnek. Loptam egy darabka csokit és... HAGYMA-ÍZE VOLT! A francba! Ez a hagymás-húsos vágoódeszka?! Csokit bekukáztuk, a gyümölcsöket lemostam és belekevertem a tésztába, amikor is eszembe jutott, hogy sütőport nem tettem a tésztába. Sebaj, még jó, sütés előtt... Hihi.

 

Már tíz perce sült a süti, amikor a férjem megkérdezte:

- Te, a szeletelt mandulát nem ebbe a sütibe vettük?

 

Megkörnyékezett a sírás, de arra gondoltam, hogy a nem tökéletes is lehet jó, sőt, nagyon jó is, szóval nem érdekel, emberből vagyok én is, nem a Kriptonról származom.

 

Férjem magamra hagy, sül a két süti, az egyik szélén jobban, mint a másik, gyors csere és végre Andreával dúdolva kezdek neki a következő két süti összeállításának. Elfogyott a cukor, cukor, zacsi, megfog, kinyit és:

 

- Segítséééééééééééééég!!!!

 

Ugyanis fél órán belül a második zacskó cukrot fogtam meg úgy, hogy szétnyílt a zacsi és folyt mindenfelé a kristálycukor, hurrá! A nadrágom, a konyhapult, a mosogató, a férjem, a konyhakő, az asztal - pedig két méterre van - és minden cukros. Nem is tudtam, hogy ilyen sok egy kiló cukor!

 

A férjem még mindig mosolygott és mondta, hogy nem baj, semmi baj, de én akkor már hisztériás sírógörcsöt kaptam:

- Én nem vagyok ilyen béna, debil, kétbalkezes, nem megyek holnap dolgozni és elegem van és különben is, hagymás lesz a sütemény, mennyire gáz már!

 

Hüppögtem, a süti meg csak sült és jó illata volt és...

- Minek. Van. Ilyen. Szaga. Mi? Égett?? Oda???

 

Virág ugrik a sütőhöz, tépi fel az ajtaját, elhessegeti a füstöt és könnyek között megnyugszik: csak egy adag tészta, amit nem vett észre és nem törölt le, megolvadt és lefolyt a sütő aljára. Okés, akkor aláteszem a tepsit is.

 

De ha már ittvagyok, megnézem a tetejét és...

- Áúúúúú!!! Megégettem a kezemet a sütő tetejével! Vizet!

 

Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek...

 

A sütit nem tudtam megkóstolni, legyen elég annyi, hogy a második adagból is majdnem kimaradt a sütőpor és azt hiszem, Virág nem superwoman, ahogy azt elképzelte, hanem inkább Bridget.

 

Azt hiszem, nagyon örülök, hogy a többi sütit a cukrász készíti, meg hogy bejglit anyukám süt.

 

Megyek, megégetem a másik kezemet is és BOLDOG KARÁCSONYT MINDENKINEK!

 

Virág

Idén már november végén megvolt szinte minden ajándék, már csak apróságok hiányoztak, illetve hiányoznak, meg olyan dolgok, amiket az érintettek egy kicsit későn találtak ki.

 

Mikulás előtt, azaz pár hete, kicsit félve indultam neki a szombat estének, vásárlási céllal. Budaörsre. Kissé havas és csúszós is volt az út, voltak is szerencsétlenkedők rendesen, viszont tömeggel nem nagyon találkoztunk. Lehet, azért, mert hat óra körül értünk ki (aki ismer minket, az tudja, hogy természetesen este hatra), de nemhogy tömeg nem volt, de még egy átlagos szombat esténél is kevesebben voltak.

 

Hirtelen felindulásból megvettük a karácsonyfát is - a múltkori kocsifeltörés miatt kicsit aggódom, hogy el ne vigyék azt is karácsonyig -, viszont a héten a lazacot nem sikerült, azt mondták, egész egyszerűen a nagykerben sincsen... Nem tudom, vége a válságnak és mindenki lazacot akar?! Nehezen tartom elképzelhetőnek. Fagyaszottat vettünk végül, csak még azt nem tudom pontosan, hogyan készítsem el. Ötleteim vannak, de... Nagy bőségemben és nyugodtságomban nem tudok dönteni.

 

A torta problémáját egy sütős receptfüzet oltotta meg - eszembe nem jutott volna a felvert tejszínhabot mascarponéval keverni és hógolyókat nyomni a torta tetejére, de üsse kavics. Illetve verje Virág, mármint a habot.

 

Nem nagyon érzem amúgy, hogy karácsony van - lehet, azért, mert elmaradt idén a nagy lakásdekorálós projekt, csak egy adventi koszorúnk van (és azt sem én készítettem), vagy azért, mert munka és dolog van mindig és hiába tudom, hogy már csak hatot kell aludni sötétben (mint nyáron megtudtam az egyik négyéves rokonomtól, nem mindegy, hogy az éjjeli vagy a délutáni alvásokat is számolni kell), valahogy a lelki tengely nem metszi az időbelit és nem akar összeállni a kép, hogy akkor pár nap múlva karácsony.

 

Nem arról van szó, hogy ne próbálnám ünneplőbe öltöztetni a lelkemet. Csak nem jön össze. Próbálok karácsonyi dalokat énekelni, elmélázni kellemes, lelkileg szép dolgokon, de csak azt érzem, hogy boldog vagyok a férjem oldalán és hogy szép kerek egész lett az állásváltással az életem. Az ünnep fényét nem sikerült még nyakoncsípni és a magamévá erőszakolni. Pedig sulykolnák belém mindenhonnét, de nem megy.

 

Pedig több kiló Szamos szaloncukrot is vettem és részt veszek a módszeres eltüntetésében, de ez sem segít. És megvettem a karácsonyi lapokat is, amiket postán fogunk elküldeni - szerintem sokkal jobb ötlet, mint küldeni egy-egy névtelen e-mailt és olyan jó nosztalgiázni, hogy milyen volt gyerekkorunkban, amikor még nem volt internet és nem lehetett azonnal és egy klattyintással mindenkit és bárkit tájékoztatni arról, hogy boldog karácsonyt kívánunk.

 

Tegnap sikerült egy irodai karácsonyi ebéden és egy céges karácsonyi vacsorán is részt vennem - a vacsin forralt borral fogadták a vendégeket, isteni ötlet volt, egész este csak azt ittam -, de fura volt, amikor úgy búcsúztunk, hogy mindenkinek boldog karácsonyt. Ma találkoztam egy régi ismerőssel, akinek szaloncukrot vettem ajándékba és mindenhonnét karácsonyi zene harsogott, aztán meg egy nagyon kedves barátomat leptem meg a karácsonyi ajándékával, de semmi karácsonyi hangulatom nem lett ettől sem. (Zárójelben megjegyzem, hogy a mézeskalács ízesítésű tejeskávé azért megmelengette a szívem környékét...)

 

A férjemtől igazi, faszénen sült, reszelt citromhéjas tésztájú kürtöskalácsot kaptam ma - ez volt a második igazán ünnepi dolog. Nem is tudom, miért kötöttem eddig a nyári vásárokhoz az ízét, mert sokkal inkább téli, sőt, karácsonyi íze van. Karamellizált cukor, reszelt citrom, kelt tészta és forrón, frissen jó - kell ennél nagyobb fényűzés?

 

Ma fél napot azon gondolkoztam, hogy remélem, idén végre igazi karácsonyom lesz. Nem sértés és nem a családom tehet róla, de amióta eszemet tudom, úgy 12 évre visszamenőleg, nem volt olyan karácsony, amikor kedvem szerint tehettem volna bármit. Ugyanis készülni kellett: vagy kötelező olvasmánnyal, vagy érettségi tételekkel, vagy az egyetemi vizsgákra, vagy a melón filóztam. Amióta dolgozom, a mostani az első olyan hétvége, ami tényleg a lassításról szól, és nem arról, hogy dolgozom, mint egy gép, hanem jut idő számomra, számunkra fontos emberekre, találkozásokra, vagy andalgásra a belvárosban, forró csokit szorongatva.

 

Le nem tudom írni, lelkileg mekkora könnyebbség ez a mostani állapot. Tizenkét éve nem éreztem hasonlót, tizenkét éve nem voltam felszabadult. Tavaly annyira készen voltam karácsonykor, hogy a karácsonyfánkat három részletben díszítettük fel és december huszonötödikét - egy kiadós ebéd kivételével - szinte végigaludtam.

 

Tizenkét karácsonyom szólt arról, amiről nem kellett volna: a tanulásról, izgulásról, kimerülésről, vagy éppen a munkáról.

 

23-án még dolgozni fogok, sőt, este még edzésre is megyek. Lehet, hogy éppen ezért idén egyelőre azzal is be kellene érnem, hogy megvan minden szükséges díszlet és ismét megrendelem és megveszem a süteményt, 23-án este begyűjtöm anyukámtól a bejglit, hogy csak 24-én kezdhetek igazán, teljes odaadással az ünneppel foglalkozni, de legalább teljes egészében ünnep lehet az ünnep.

 

És persze úgy ünnep az ünnep, ahogy mindig is csináltam. Saját karácsony ide vagy oda, idén is lesz egy félóra, ami csak az enyém és az emlékeké: gyújtok egy gyertyát és számba veszem azokat, akik már nem lehetnek velünk. És persze újragondolom az elmúlt év történéseit és elmélázom azon, egy éve hogyan ültem a fa tövében és ahhoz képest hol vagyok idén. De ami a legfontosabb: boldog és nyugodt vagyok a férjemmel, a világ minden hülyesége ellenére.