Május végi, azaz nyári születésű vagyok. A hiedelemnek megfelelően tehát nem szeretem a telet, a havat, a jeget és a hideget. (A húgom téli, de a hiedelemmel ellentétben ő is elköltözne szívesen valami trópusi országba.) Amikor korábban bárki síelni invitált, azt mondtam: "Nem szeretem a telet, a havat, a jeget és a hideget és nem fogok még pénzt is fizetni azért, hogy olyan helyre mehessek, ahol még több tél, hó, jég és hideg van".
Egészen addig, amíg a pasim (a mostani férjem) össze nem haverkodott a síeléssel. Rájöttem, ha nem akarok egyébként is unalmas téli hétvégéket egyedül tölteni, muszáj lesz megváltoztatni az álláspontomat. (Mondjuk siklás-pontra, ha-ha.)
Tehát három éve pasival, legjobb barátnővel és némi sícuccal felszerelkezve nekivágtunk, persze csak egy napra. Nem hittem el, hogy nem fogok fázni és nem hittem el, hogy 26 évesen meg fogok tudni tanulni síelni. Soha nem korcsolyáztam (hűűűű, de nem nekem találták ki) és soha nem is gördeszkáztam, szóval nem volt alaptalan a félelmem, hogy én antitálentum leszek.
Az indulás előtti napokban legalább tíz e-mailt kapott a legjobb barátnő, hogy mit is kell vinni, hogyan kell öltözni (jól van, na, még soha előtte nem voltam síelni, ezt is meg kell tanulni), de valahogy a profi síkabát és a profi nadrág ellenére sem tudtam szabadulni a rögeszmétől: FÁZNI FOGOK. (Megjegyzem, a legjobb barátnő éppen ezért legjobb barátnő, hogy még ilyeneket is mosolyogva viseljen el - persze oda-vissza alapon.) Mint kiderült, pamutharisnyából azt tudtuk vinni, amit együtt vettünk 15 évesen, fel lehet húzni a hónunk alá kb. és meghatározhatatlan kékes-zöldes-szürkés színe van, tehát semmi másra nem jó, csak (sí)nadrág alá. Egyébként sikerült sícuccból is olyat vásárolni (outlet-szinten), ami eléggé feltűnő: piros-fehér kabát mellé találtam igazi narancssárga nadrágot. Igazán messziről ki lehet szúrni, hogy jövök, de ez szerintem az én tudásommal nem is hátrány.
Szóval béreltünk nekem lécet meg bakancsot és nem vettünk hála istennek síbérletet, először is tanultam fel- meg levenni a lécet. Nem tudom, miért nem ütöttek le és ástak el inkább, mert ez nekem nagyon nem ment, nagyon nem úgy tűnt, hogy ez az én sportom. Se irányítani nem tudtam magamat, se fékezni, de talán még csúszni sem. Hosszú órák teltek el (a fél fiatalságom érzésem szerint), amíg türelmesen próbálta pasi és legjobb barátnő magyarázni, mit és hogyan is kell csinálni. Legszívesebben otthagytam volna az egészet a fenébe. Amit meglepve tapasztaltam, az az volt, hogy nem fáztam. Hogy "könnyebb" legyen a tanulási fázis, elkezdett szakadni a hó is. (Ekkor szintén meglepve tapasztaltam, hogy nem fúj át a szél a kabátomon és azt is, hogy az tényleg vízlepergető és akármit is csinálok, akármennyiszer elhasalok - azaz alul-felül hó van -, nem ázik be / át.)
Aztán elindultunk, hogy én most csúszkálni fogok egy kicsit. Háttőő. Körülbelül három méteres volt a lejtős szakasz, amit kinéztek nekem - de akkor még fékezni és kanyarodni sem tudtam. Nem is lett volna semmi baj, ha egy négytagú csoport - nagyi, anya, gyerekek - nem dönt úgy, hogy éppen velem szemben akar feljönni a "lejtőn". Még jó, hogy vannak szlovákból alapismereteim, így torkomszakadtából visítottam, hogy Pozor!!!!!!!!!!!!!, Pozóóóóóóór!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! (Vigyázz!!!) Szegények négyen hatfelé spricceltek szét, de nem tudom, ők ijedtek-e meg jobban, vagy én.
Miután több embert nem ütöttem el, átevickéltünk a tanulópályára - és akkortól utálom a snow-boardosokat. (Tisztelet a kivételnek.) Bárhol, bármikor úgy döntenek, hogy nekik elég volt, akár a pálya közepén is, fogják magukat, leteszik a seggüket és akár negyedórákat is ücsörögnek ott (de erről majd később). Én ugye, aki se kanyarodni, se megállni nem tudtam, mégis mi a jó istent tudtam volna csinálni? De aztán nem volt semmi gond és a boardosok közül a csodával határos módon senkit nem ütöttem el.
A felvonóval viszont megküzdöttem, vagy tizedik alkalommal sem sikerült elkapnom sem a tányéros rudat, sem pedig a lényegét. Na, akkor megint legszívesebben hazapingvineztem volna, még akár bakancsban és lécestül is.
Egyébként nekem ez is nagyon nehéz volt: lökni magam a léccel, oldalazva menni, evickélni a bottal és a léccel. Mennyivel jobb a búváruszony, amit a vízben is fel lehet venni, vagy esetleg a hajó tatjában, mielőtt ugranék. Hm. De nem volt kecmec, pasi és legjobb barátnő csak nem hagytak nyugodni.
Nem állítom, hogy megtanultam síelni az első alkalommal. Viszont nagyon hasonlított az érzés a csúszdázáshoz, amit imádok - így maradtunk még esti síelésen is. A második alkalommal már két napra mentünk, a felvonón majd megfagytunk. Szállingózott a hó, és a szállásnál volt mínusz 12 fok. A felvonón a szélben nem tudom, mennyinek éreztük, de azt hittem, szó szerint kockára fagyunk, a pici hópelyhek annyira megfagytak, hogy olyan érzés volt, mintha apró tűkkel dobálták volna az arcunkat.
Apropó, felvonó. A tányérossal azóta sincsen gond. A csákányossal nem haverkodtam össze, de ha a szükség úgy hozza, a férjemmel együtt fel tudok menni. De szigorúan csak vele. Még legjobb barátnővel sem. A beülőssel pedig két és fél év kellett, hogy megtanuljam: nem esünk ki belőle a tetején, hanem szépen is ki lehet szállni belőle. Nagyon nem ment az sem, ketten fogtak kétoldalról, én akkor is eldőltem, mint egy zsák krumpli. Még három év után az első ötnél is magyaráztattam a férjemmel, hogyan is kell ezt csinálni. Nem egyszerű, legalábbis nekem.
Persze, síelni tanulni nem 26 évesen kéne elkezdeni, tudom én. Amikor látom, hogy kettő-négy évesek hogyan száguldanak le a kis léceiken mellettem, hogyan manővereznek bot nélkül, sisakban, szemüvegben, három dolog jut eszembe: énisénisénis; remélem, a gyerekeim is majd ilyen vagányak lesznek; és hogy hűűűű. Meg is beszéltük a férjemmel, hogy amint lehet, úszni és síelni visszük a gyerekeket - csak síelni nem tőlem fognak tanulni. És nem is a férjemtől. A férjem ugyanis vagány és vakmerő: van, hogy többet csúszik a fenekén, mint a léceken, de egyébként nagyon ügyesen csinálja ezt a síelés-izét. Bedől, rugózik, hajlít, kanyarodik, farol, havat szór, csak úgy porzik utána a lejtő. Én is megyek most már, merek menni, gyorsan is (lehet, hogy a forralt bor és a puncs tette meg a hatását), de én eléggé széttartom a lábaimat. Tudom ugyanis, hogy ha összerakom V alakban a léceimet, akkor meg tudok állni, ezért nem merem őket párhuzamosan tartani. Lehet, hogy nevetségesen nézek ki, de így érzem magam biztonságban. A férjem aranyos, próbál segíteni - mondta például, hog dőljek jobban előre, a léc megtart és könnyebb manőverezni. Mondta azt is, hogy merjek menni, meg hogy tartsam párhuzamosan a léceimet. Na, ez az, ami nem megy. Tudom, hogy hogyan kéne csinálni, néztem eleget a síelőket, de akkor sem megy.
Azért a síelők élete nemcsak játék és mese, hanem figyelnünk is kell egymásra. Alapszabály, hogy aki fentről jön, annak kell kikerülnie azt, aki előtte van - csak éppen ha az előtte lévő hirtelen vált irányt, mert ő meg tudja tenni, akkor szegény kezdő Virág pánikba esik és ha úgy tűnik, nem tud megállni, oldalra dobja magát, mert az is hatásos fékezés. Alapszabály lenne, hogy a pályán nem állunk meg - de a boardosok nemcsak úgy néznek ki általában, mint a csövesek, hanem ténylegesen csöveznek is a pálya kellős közepén. Oktatásra is általában a legnagyobb pályát választják, és a pálya közepére állított gyereket is hárman fotózzák, meg még ketten kamerázzák. De a mai napon találkoztunk macskaméretű kutyát sétáltató fickóval is a pályán - kedvem lett volna levenni a lécemet, és előbb a kutyával bézbólozni, majd a gazdijának seggest adni. (Nóóóóóórmális, Margit? Mi van, ha elütöm azt a kutyát?) Annyira nem gondolkoznak emberek, hogy az szörnyű néha.
És persze, azt mondom, hogy objektíven kívülről szemlélve, nem tudom, mi a jó ebben a sportban: sokat kell utazni, hogy jó pályát találjunk, be kell öltözni, macera felvenni a bakancsot (hát még levenni!!!), síbakancsban elbattyogni a felvonóig (miközben nagyon lazának tűnik az ember, mert nem hajlik ugye a bakancs alja), vagy a pálya tetejéig, bemelegíteni a léceken, a jobb pályákon sorba kell állni, ráadásul eléggé viccesen néznek ki a sapkás, szemüveges, hunyorgó, léceken pucsító, lábaikat összetartó emberek, bedőlve, S-alakban, vagy akárhogyan.
Mégis azt tudom mondani, hogy két és fél nap után teljesen kicserélve, feltöltve jöttünk most haza. És kiderült, hogy a spinning nem humbuk-sport, hanem igenis sokat ér: csütörtökön három óra, pénteken öt óra, szombaton meg bő négy óra telt síeléssel, és bírtam. nem volt izomlázam, nem fájt a combom, nem fájt a fenekem, nem éreztem annyira megterhelőnek. Első este egyet sem estem (Virág nagyon büszke magára), második nap csak kettőt (az egyik fájdalmasan látványos volt: összeakadtak a léceim, hátra estem, egy bot, egy láb, egy kéz és egy léc volt a hátam alatt, azokon csúsztam egy kicsit, majd megálltam, métereket gyalogolhattam fel a másik lécemért), harmadik nap meg csúfosat: a nagy sebesség sem ártott meg, viszont a felvonónál, állás közben, sikerült hátravágódnom. Elkezdtem csúszni hátrafelé, összeraktam a léceimet, azok összecsúsztak és már feküdtem is. Hangos nyekkenéssel és visítással földet értem, majd a kedves gyalogos turisták felsegítettek - alig tudtam felkelni, annyira rázott a röhögés.
Ja, igen, az esések. Hacsak nem tekeredik ki valamilyen végtagunk, nem fejeljük le a társunkat, vagy esetleg a pályán lévő jégréteget, nem lesz nagy bajunk. Én általában úgy tudok elesni, hogy nem old le a lécem, tehát jóóóól kicsavarja a térdemet és / vagy a bokámat a keresztbeálló léc, de ennél nagyobb bajom még nem volt, hála az égnek. Illetve akkor ütöttem meg nagyon a fejemet (több hétig tartó fájdalmas puklit szerezve), amikor sikerült jégre mennem, azon elvágódnom és a fejem is visszacsapódott rá, amolyan helyszínelő-féle lassított felvétel szerint.
És a végén a lényeg: nem lehetek elég hálás a legjobb barátnőmnek és a férjemnek, hogy volt türelmük megtanítani síelni. Illetve elkezdeni tanítani. Remélem, ez a három év megszépítette az első közös "síelésünk" emlékét.
És tudom, hogy még korántsem állíthatom magamról, hogy tudok síelni, de most már többet maradok a lécen, mint mellette. Mindenkinek ajánlom, remek stresszoldó, csak kell hozzá türelem és persze némi önbizalom.
És a legjobb: a három nap alatt, amíg távol voltunk, mintha kitavaszodott volna otthon.
