Én genetikailag vagyok alkalmatlan arra, hogy egy hétre 10 kg-nyi csomagot pakoljak egy mini méretű bőröndbe - többek között ezt is megtudtam a római út előtt.

 

Kellett ahhoz egy gin-tonic, hogy a kedvenc, Jerry egeres pólómat ki tudjam hagyni az elviendő holmik közül...

 

Szóval a fapados társaságok poggyász-előírásai. Mindig is tudtam magamról, hogy hajlamos vagyok sokkal több ruhát vinni magammal, mint amennyit aztán ténylegesen fel tudok venni. De én szeretek öltözködni, illetve nem is, én szeretek tetszeni a férjemnek (és persze magamnak).

 

Amikor Bödőcs-előadáson voltunk és sikeresen otthonhagytam a szaténblúzt, strasszos szoknyát, az egyik barátnőm azzal vigasztalt, hogy Tibike nem fog megsértődni, ha nem a legszebb estélyimet húzom fel. A kolléganőim pedig azzal nyugtatgattak, hogy így is csinos vagyok. Persze, szürke, hajszálcsíkos ceruzaszoknyában, fekete garbóban és fekete blézerben. Mintha a saját ügyvédem lennék!!! Na, én már ekkor is azt mondtam, hogy igazából nem is mások, hanem magam miatt szeretnék nagyon jól kinézni. (Egyébként igen, ad némi magabiztosságot, ha tudom, hogy jól áll, ami rajtam van, illetve sokkal jobban érzem magam a kedvenc ruháimban.)

 

Ahogy "öregszem" (khm), kezdem elhinni, van abban valami, hogy mégis a ruha teszi az embert. Az előző munkahelyemen utáltam, hogy előírás volt a kosztüm, a csinos ruha és soha nem mehettem farmerban. Nyáron nem vehettem papucsot, de még olyat sem, ami elöl zárt volt, hátul meg nyitott, sőt, a peep-toe ellen is kampányoltak - én meg persze mellette. Szép nagy lábujjaim, vékony bokám és hosszú lábam van (minden elfogultság nélkül), tehát még mutatott is a lábamon a papucs és a peep-toe is, de nem lehetett. Amikor már az is előírás lett volna, hogy harisnyát is húzzak, még 40 fokban is - és esetleg így menjek ki a városba, szálljak fel a bkv-ra -, akkor azért komolyan elgondolkoztam azon, hogy tényleg kell ez nekünk? Ennek hangot is adtam, a harisnyás ötlet elvetésre került. Amikor az első irodai ruhás megbeszélésünk volt, a főnököm azt mondta, hogy akár egy szál csipkebugyit is húzhatunk, ha az elegáns. Elvárás volt, hogy egyszerre két-három színnél ne legyen több rajtunk (és itt szín volt a fekete, a fehér és a szürke is), meg hogy talpig kiskosztüm legyen rajtunk. Mindehhez alig volt nap, amikor nem kellett a várost is róni, ráadásul nem lehetett előre kiszámítani, mikor van elmenős és mikor csak irodai munka, tehát nagyon elegáns, de közlekedni nem kényelmes ruhákban-cipőkben nem mehettem, pedig van egy pár piros cipőm, ami gyönyörű, de csak arra jó, hogy kétszer tíz métert gyalogoljon benne az ember (kocsitól az éttermi asztalig és vissza), vagy esetleg egyéb kiscsoportos foglalkozást űzzön benne (mert ott nem kell gyalogolni), de semmi másra.

 

Minden egyes elmenetel egy-egy pár lyukas harisnyát jelentett, meg esetleg vízhólyagokat - mert nincs az a kényelmes és elegáns cipő, ami kétszer fél óra gyalogolás után ne lenne mégis kényelmetlen, vagy csinálna vízhólyagokat. Plusz ehhez adjuk még hozzá azt is, hogy vannak akták, amik tíz-tizenöt centi vastagok, ott az ügyvédi talár is, ha bírósági tárgyalás van (már akinek), tehát tényleg nem volt kellemes talpig elegáncsosban róni a várost.

Emellé szinte magától értetődő, hogy majd meghaltam azon alkalmakért, amikor elég volt csak egy farmert és egy pólót felvenni. A szakvizsgám utáni nyaraláson az oldalzsebes nadrág, túrakabát és sportcipő olyan nagyon jól esett, hogy azt el nem tudom mondani! Vicces egyébként, hogy nekem a túracuccaim a drágák, akár teljes áron vásárolt holmik - és az elegáns, szép ruháim kerülnek leértékeléskor beszerzésre. Nekem ugyanis nem elég egy vagy két fekete nadrág - kell más színekben is, és nem elég egy blézer, egy-két blúz, hanem kell mondjuk négy blézer és tizenöt blúz (hogy azért variálni is lehessen). Tessék kiszámolni, hogy ez mennyibe kerülne, ha mindent teljes áron vennék meg. Elmenne rá a fizetésem? Igen. Konkrétan.

Ha bármilyen "kiöltözős" helyre kell mennem, mindig nagyon nagy gondban vagyok, hogy mit is vegyek fel, vagy hogy ez vagy az nem lesz-e túlzás. Aztán egy szép csendes, téli estén rájöttem, hogy nekem igazából mindegy, melyik ruhámat húzom elő a szekrényből, mert sem egy vacsorán, sem mondjuk színházban nem tudok mellélőni egyetlen irodai szereléssel sem. Azért ez furcsa, nem?

Viszont most már kezdek rászokni arra - mint elegáns olasz turistanők -, hogy akár egy nagyobb sétához, vagy bevásárláshoz is szépen öltözzek fel, azaz szoknyában, ruhában és nem feltétlenül lapos sarkú cipőbe. Öregszem? Meglehet. Ja, és egyre többször sminkelek is. (Harmincéves koromra teljesen meghülyülök majd, érzem!) Van ám egy hátulütője is az elegáns (szép) ruhának: minden hajléktalan, koldus, kéregető és alapítványi gyűjtögető legelőször engem talál meg a tömegben (ezért szoktam kevés készpénzt magamnál tartani).
 

 

Lehet, hogy éppen ezért (a rámkényszerített elegáns viselet miatt) imádom, imádjuk a beöltözős bulikat, tavaly ugye a 20-as évek partija volt, aztán Abba buli, aztán meg rock-party. Kiegészítők, smink, megfelelő zene - én nagyon jól éreztem magamat! :) A rock bulira vettem nagyon rövid szoknyácskát, egy, a jogászkodásban kilyukadt harisnyát tovább szabdaltam és pink neccharisnyát is húztam magamra, a halálfejes póló fölé meg nyakkendőt is kötöttem.

 

Két héttel később nagyon durva ügyfélforgalmunk volt - erre én fogtam magam, felvettem a kis ceruzaszoknyát, fehér blúzt, felkötöttem a fekete, szegecses nyakkendőt. Semmi fennakadás nem volt aznap! Konkrétan a kolléganőim szerint sokkot kapott mindenki, de én nagyon élveztem, hogy végre nem volt ellentmondás.

Ezek szerint tényleg a ruha teszi! :) (Ja, és hála a fogyókúrának, újra beleférek a régi ruháimba is!!! Nekem ez nagy öröm ám!)

És szerintetek?

Persze el kellett menni még dolgozni hétfőn, hisz csak 20.20-kor repülünk. 3-ig az irodában terveztünk lenni, én akár korábban is eljöhettem volna, de persze mindig ilyenkor kell komótosan befejezni a dolgokat, még ez, még egy aláírás és… Közel nem értem haza 4-re, még kellett venni péksütit útközben – gondoltam, Rómában éjfélkor már semmi nem lesz nyitva, viszont a férjem éhes lesz. A készülődés rémálom volt, többízben összevesztünk, nekem még zuhanyoznom kellett és hajat mosni (hosszú, dús, vastagszálú hajam van, a mosás legalább 10 perc, a szárítás, ha azonnal kezdem, szintén ennyi, nem hiába aggódtam, hogy nem fogunk időben kiérni). Eldöntöttük, hogy soha többet nem repülünk így sehova, maximum úgy, hogy délben már hazajövünk. A repülő persze késett, mi mást is várhatnánk, Olaszországba repült és fapados gép volt. Persze a szopogatós cukorkámat megint nem teszem be – így landoláskor a jobb fülem úúúúgy fáj, azt hiszem, csak úgy kissádámosan, hogy megzeberedek.

Hétfő este – repülőn

 

Nem vettünk útikönyvet – minek adjak ki pénzt valami nehéz cuccért, amit aztán cipelhetek magammal mindenhová, ha interneten mindent megtalálok? Segítségemre a www.rome.info oldal volt, hivatalosnak tűnt, sok mindent megtaláltam (nyitvatartásokat, belépők árát, fontos és hasznos figyelmeztetéseket), onnét töltöttem le és nyomtattam, ami érdekel, a gépen azt olvasom. Persze angolul, ami nekem hasznos volt. Némi kavarodást azért okozott, hogy angol nyelvű Marian Keyes könyvet nem kaptam a reptéren, csak németet tudtam venni (Erdbeermond, az angol eredetijét még meg sem néztem), de hamar megszokom, hogy turista infó angolul, könyv németül van. Az egyik legjobb barátnőm, illetve a barátom is felkészített arra, hogy drágaság van, meg zsebtolvajok, tömeg, mediterrán életfelfogás, szemét, zaj, tülekedés, óriási sorok, amik azonban azonnal lemennek. Írja a kis összeállításom is, hogy melyik a hírhedt zsebelős buszvonal, hogy erőszakosak az utcai árusok, hogy a gladiátorok a Colosseum körül szintén, öt euróba kerül velük egy fénykép (lottóreklámosan elkerekedtek a szemeim: ME-NNY-III???), még véletlenül se álljunk szóba velük. Viszont sok-sok szép dolgot is írtnak a látnivalókról, úgyhogy hajrá.

Hétfő éjjel – Róma

 

Az út rövidebb volt, csak 80 perc (azaz egyes-kettes-fék), így időben leszállunk a késés ellenére, csak várni kell a „repülő-parkolóra”. Rómában jön időben a Leonardo Expressz, megtaláljuk a vágányt, semmi gond nincs (bár a terminálhoz képest a világ végén van a pályaudvar). A vonaton bemondják, hogy megérkeztünk, holott nem is, az ajtók nem nyílnak, a kaller meg fel-alá rohangál + telefonál. Tiszta MÁV. Otthon érezzük magunkat azonnal. A 10 perces késés is megszokott, ami a kis ácsorgás következtében áll elő. Fáradt vagyok, és érzem, ha nem történik itt már aztán valami, sírva fakadok.

A városba érve aztán kiderül, felújítják a metróvonalat, amivel nekünk menni kellene, este 9-től nem közlekedik, csak szombatonként. (Csaknem két évig újítják fel az A vonalat és építik a C vonalat. Valahol olvastam, azért, mert akármerre szeretnének alagutat ásni, történelmi emlékekbe botlanak és tisztességes ásatást kell lefolytatniuk. A férjem vigyorgott is, hogy ja, akkor náluk is annyi ideig tart az alagút kifúrása, mint nálunk, csak ők közben még komplett ásatásokat is csinálnak. Na ja.) Az eszünkbe sem jut, hogy van metrópótló busz, pedig van, kettő is - mondom: gyalog vagy taxi. Éjjel fél 12, hezitálunk, de aztán csak beállunk a taxira várók sorába. Azért egy Keleti-Batthyány tér távot kofferrel - még ha azok gurulnak is - 0 fokban nem akarunk lesétálni. Úgy, hogy a szálláson (az „csak "Bed & Breakfast volt) túlórában vár ránk a tulajdonos. Egyébként csak érdekességképpen: a taxi „csak” 20 euróba kerül (ehhez képest a heti bérlet, amivel minden tömegközlekedési eszközre fel lehet szállni, 16 euró, egy vonaljegy, amivel akár át is lehet szállni, 1 euró és 75 percig érvényes), és én már a taxiban kultúrsokkot kapok. Konkrétan szinte minden turistalátványosságot látunk útközben is. Illetve én azt hiszem, hogy ez már minden. Kapunk a szálláson turista térképet: fél százalékát sem láttuk a kocsiból a szállás felé. De lélegzetelállítóan szép úton megyünk. És bár ott ül a férjem, bőrdzsekiben, frissen borotválkozva, mosolygósan, én szerelembe esem a várossal. Azonnal.

Kedd – napközben

 

Self service breakfastünk van, ami annyit tesz, hogy a konyhában minden megtalálható a reggelihez, te meg leszel szíves összeszedni, amit kérsz és bevinni a kis szobácskádba. Mi mondjuk kint eszünk, közben – kommunikáció-függő vagyok – csekkolom a mailjeimet, írok mindenkinek, aki aggódhat értünk, megnézem az időjárást és ha kell, a rome.info oldalt is. Elég későn indulunk a városba (5 megállóra lakunk a belvárostól), mert hát későn is értünk oda és én nagyon rosszul aludtam. Gyanítom, Rómán belül akárhol máshol rosszul aludtam volna: magasról tesznek a sebességkorlátozásra, 90-nel mennek a buszok is, a ház előtt még megálló is volt, húzzák a kicsi robogóknak, szóval eszméletlen zaj volt. És ha úgy tartja kedvük, akár hajnali négykor is ledudálják egymást. Majdnem bőgtem, hogy ez nem lehet igaz, szar szállást találtam, de a másnapi városnézés során rájövünk, hogy ez bárhol máshol is így lenne. Kifejlesztettem a technikát – Virág nagy feltaláló ám –, ugyanis vattakorongból gyártottam füldugót, de ez sem volt elég, a kezeimet a füleimre tapasztottam és úgy aludtam el. Ha még egyszer megyünk Rómába, veszek magamnak munkavédelmis fülvédőt. Igaz, hogy akkor csak háton fogok tudni aludni, de legalább fogok tudni aludni. Cél nélkül lődörgünk a városban – és nagyon hamar rájövünk, hogy ha mindent meg akarunk nézni, ami érdekel minket, akkor nagyon feszített lesz a tempó. Gyönyörű a város – csak a turista infót és a tájékoztató táblácskákat hiányoljuk. Sok-sok turista mászkál bazi vastag útikönyvvel a kezében, de mi nem akarunk ilyenek lenni, élvezni akarjuk, amit látunk, ami előttünk van. Meg őszintén: közel 200 templom és ugyanennyi szökőkút van a városban. Olvassa az ember a neveket és hiába van előképzettsége, egy idő után Bernini, Bertolucci, Borghese, Leonardo, Michelangelo neve semmit nem mond. Legalábbis nekem, pedig isten a tudója – és a családom –, hogy tényleg fotómemóriám van. Szóval sehol egy kis tábla, márványból vagy rézből, hogy a szökőkutat Giuseppe Mammamia alkotta, Maria Grazia Monteverdi iránt érzett szerelme okán, pedig elfért volna. Egyébként meg süt a nap, sehol egy felhő, virágoznak a gyümölcsfák, érik a narancs éppen (!!!) tavasz van teljes erőből.

 

Szóval leszállunk a Flaminiónál, bemegyünk az első templomba, ahol a padló alá püspököket temettek és faragott szemfedelük van, amin mi sétálhatunk. Egyszerre gyönyörűséges és hátborzongató az élmény, de akkor is, engem illedelmesnek neveltek: NEM LÉPÜNK SÍROKRA!!! A Piazza del Poppolón szembetalálkozunk az első, egyiptomi hieroglifákkal díszített obeliszkkel (ha ezt nem olvasom előre, meg is lepődnénk, de lépten-nyomon ez van Rómában: hieroglifás obeliszkek) és az első – magyar viszonylatban – monumentális szökőkúttal. Aztán fel a Spanyol Lépcső felé – a város panorámája is gyönyörű. A belső kertekben éppen érik a narancs, ezzel nem tudok betelni. Ahogy a pálmafák látványával sem.

 

Aztán kikevergünk a turistákkal zsúfolt belvárosból, a Tevere partjára, el Augustus mauzóleuma mellett, régi épületek mellett – nem tudom megállni, hogy ne fotózzam le a spalettás – zöldnövényes erkélyeket. Legalább huszonöt fotogén erkélyt látok egy-egy nap, így nem lesz ennek jó vége.

 

Járunk vagy öt templomban – fotó nincs mindegyikről, mert vannak helyek és múzeumok, ahol nem lehet fényképezni és mi illedelmes turisták vagyunk. Csodálkozom egyébként, mert az arabokhoz képest az utcai árusok sehol nincsenek erőszakosságban. (Egy volt csak, akivel magyarul közöltem, amikor a nyakamban lévő, rikítóan piros sálam ellenére sálat akart rámtukmálni: „Na hagyjál békén, de nagyon gyorsan!” A hangsúlyt hallva odébb is állt.)

 

Az árak tényleg húzósak, van, ahol 5 euró egy capuccino, a kicsi fagyi meg három és fél (normális helyeken 2, a manufaktúrában, ami már 100 éves, 3). Az egész pizzák 6 eurónál kezdődnek, de a frekventált helyeken, mint ahogy most a Piazza Navonán is, 10-12 eurót is elkérnek egyért. A nem leülős helyeken egyébként kilóra mérik a pizzát és nem szeletre adják, mert nem pizza alakú, hanem inkább kenyérlángos. A legkülönbözőbb dolgokat képesek rátenni: egész bazsalikomleveleket, cukkinit, vagy éppen megtöltik brokkolival. És isteni mind.

A városba nem megyünk vissza már este, mert fáradtak vagyunk, pedig MUSZÁJ lenne Rome by night képeket is készíteni, annnnnnnyira gyöngyörűségetességes az egész! Kedden este még útitervet készítek a hétre – szerdán a távolabbi bazilikákat szeretnénk végigjárni, a Vatikánt nem érdemes, mert szerdánként van a pápai audiencia, és akkor a Szent Péter Bazilika zárva. Bárki, hangsúlyozom, bárki bejuthat az audienciára, csak előre kell interneten (!!!) jegyet foglalni. A vatikáni tudnivalók között pedig az is megtalálható neten, hogy ha esetleg olyan turistacsoport érkezik, ahol pap is van, akkor hívják fel Antonio de Silva atyát (vagy mittoménmárhogyhíják), vagy írjanak neki mailt és lehetővé teszik neki, hogy a Szent Péter Bazilika egy kápolnájában misézzen. (T E S S É K ? ? ? )

 

A vacsorát a szálláshoz közeli étteremben fogyasztjuk el, két jókora pizza társaságában – persze én csak egy negyedet bírok enni, késő is van már és izgulok, mi lesz másnap. Meg egyébként is, én nem eszem amúgy szénhidrátot.

Szerda – izomláz a lábamban. (Belső hang korán reggel, ébredés után: És a spinning?????)

Megtörténik, ami annyira jellemző, mármint mediterrán helyeken: az atomata, pedig direkt nálunk is ismert bankot kerestünk, megeszi a férjem kártyáját. Akkor jövünk rá, nagy gond van, amikor felvillan az atomatán a windows-os háttér (ez komoly, az informatikai mérnök férjem azonnal kiszúrta), de aztán, tíz perc feszült várakozás után illedelmes az atomata, mert visszaadja, ami nem az övé.

 

Rómában több bazilika is van, és ha már több művtöri óra is elment rá, elsőként a Santa Maria Maggioréhoz megyünk. Csak ott értem meg, miért kellett erről ennyit tanulni. Kazettás, aranyozott díszítésű mennyezet, freskók, szobrok, arany, márvány mindenhol. Aztán irány a San Giovanni in Laterano, szintén bazilika, az már nagyon a külváros, de menetközben is lépten-nyomon templomok vannak és kertek és a Colosseum mellett park, középkori szökőkúttal. És a másik bazilika is gyöngyörű. Ha nem lennék már amúgy is római katolikus, megtérnék.

Útközben – körülbelül úgy a 35. gyalogosan megtett kilométernél – visszaszokom a szénhidrátra és mint egy farkas, úgy falom a mortadellás-vajas-majonézes-salátás-sajtos szendvicset. (Házi gyártmány, mi készítjük reggelente, van egy nagyobb meg egy kisebb bolt 200 méteren belül, a kisebben saját sütésű péksütit is árulnak.) Körbejárjuk kívülről a Forum Romanumot, bejárjuk a Circus Maximus-t, meglátogatunk még egy pár templomot és szökőkutat. És Virág szénhidrátot eszik.

 

A boltban szépen lassan megtanulunk olaszul, mert itt az eladók mifelénk nem tudnak inglisul, szóval uno, due, tre, quattro, cinque, finito, Bona sera (viszlát helyett is szieszta után, merthogy a legtöbb bolt bezár meg ilyenkor is pár órára, pedig rekkenő hőség nincsen). A legtöbb szavuk vagy a latin, vagy az angol miatt ismerős, annyira így nem nehéz.

 

Elkeseredve állapítom meg egyébként, hogy nagyon kevés ez a hat nap, mert jó nagy ámokfutást kell ahhoz rendezni (a futást itt szó szerint kell venni), hogy minden beleférjen, ami érdekel minket. A Colosseum belseje például kimarad ma, akkora a sor. (Legyen péntek? Jó, legyen péntek. Nem igazzz, hogy a nyaraláson is egy folyamatosan változó excel tábla van a fejemben, amit folyamatosan update-elni kell.)

 

A Pantheonba sem engednek be, mert valami misét rendeznek fél 7-ig, most meg öt óra sincsen – könyörgöm, milyen mise tart több mint 90 percig? Focimeccs, az igen, de mise?! Mindegy, körbefotózzuk, és hozzácsapjuk a pénteki programhoz.

 

Kimerülten zuhanok ágyba, a talpaim fájnak, és mozgó járdákról, meg egy önműködő bicikliről álmodozom. Meg persze egy igazi tiramisúról.

Csütörtök – Vatikán és Szent Péter tér.

 

Megdöbbenve állapítottuk meg – bár ezért nem akarok a pokolra kerülni –, hogy a kereszténység is egy jó nagy, khm, mese. Vagy mi. Szerencsére időben fel tudunk kelni ahhoz, hogy megússzuk a kilométeres sorbanállást, talán ha öt percet kellett várni. Olyan a biztonsági ellenőrzés, mint akármelyik reptéren, vetkőzni kell (öv, kabát, sál, akármi), csomag- és zsebátvizsgálás van, de hát a leggazdagabb államról beszélünk. Egyébként itt jegyzem meg, hogy könnyű úgy a leggazdagabbá válni, hogy a környező államokból összegyűjtjük, amijük van. Konkrétan Görögországban nem láttam annyi mezítelen férfi szobrot, mint a Vatikáni Múzeumban. És egyébként is. Tessék visszaadni Pallasz Athénét és Herkulest az Athéni Nemzeti Múzeumnak, Jupitert és Junót pedig az Olasz Nemzetinek. Obeliszkek meg vissza Egyiptomba, és konstantinápolyi kincsek sem idetartoznak.

 

Meg is értem, hogy megalománok voltak a rómaiak és aztán a keresztény pápák is. Ott van az etruszk gyűjtemény is, látunk koronákat színaranyból, meg tiarákat, meg is jelölöm a kedvencemet, fotó jobbról-balról és elbeszélgetünk arról, egy ilyenből mekkora házat tudnánk venni otthon.

 

A termek gyönyörűek, a festmények, a Sixtus-i kápolna, a térképszoba, kiállították a pápai hintókat és járműveket is, még egy gőzmozdony makettjét is. Ahogy egy kedves barátom fogalmazott: a Vatikánt ki ne hagyjátok, mert az öt kilométer tömör gyönyör. És tényleg. A térképszobáról azt hiszem, hogy lesznek majd valami kódexek, vagy kutyabőrök, de nem: a szoba falára festették fel a középkori térképeket és ezt nézhetjük közel 30 méteren át. Mindkét oldalon. Hogy mennyi művészeti alkotást gyűjtöttek össze – és akkor mennyi lehet, amit nem is láthatunk. Vannak elég rendesen elzárt, lezárt, elkerített részek, ahol csak csuhások vagy papi egyenruhások közlekedhetnek, meg az őrök.

A Szt Péter Bazilikába nem megyünk be, mert óóóóóriási a sor es nem halad olyan gyorsan, mint ahogy felkészítettek rá. A Bazilika a Vatikán része, tehát oda is csak biztonsági ellenőrzést követően lehet bejutni, bár legalább ingyen. És reggel héttől nyitva van.

Turista persze itt is sok van, de ez, a kincseket és termeket és kiállított darabokat látva, érthető is.

 

Útközben végre fagyizunk egyet, én barátnői ajánlásra pisztáciát kérek. Kimegyek a fagyizóból, megállok a napsütésben és rágom a pisztáciafagyit, mert annyi pisztácia van benne. A férjem mandulája pedig Szamos-marcipán ízű. (Haza akarom vinni a fagyizót…)

 

Csütörtök délután – vacsi a szálláson

 

Szendvicset és salátát gyártok, korai vacsora címén, mert egy órás pihi után megyünk vissza a városba. Végre lesznek éjszakai képeink is.

 

Az egyik templomban éppen koncert van, de ezt befelé menet még nem tudom. Azt látom, hogy valami egyetemi kórust reklámoznak – akkor ez éppen az. Hogy kik voltak, nem tudom, mert kifelé már nem tartom érdemesnek őket arra, hogy ezt is megnézzem. Az első kettő dal nagyon szép, csak nem kellene a dob, meg a kürt. A dob nem ütemre szól, a kürt sem (óvatosan játszanak, vigyázva, nehogy az ütemre üssenek / fújjanak), ráadásul a kürtöt nem sikerült az orgonához hangolni, 3/4 hang eltérés van, nagyon disszonáns, főleg, hogy ez egy tökéletes akusztikájú templom, ahol minden egyes hang hallatszik a kórusból is külön.

A nézők folyamatosan jönnek-mennek, darabok közben is. Ami jobban zavar, az az, hogy áll mellettem egy francia nő, aki annyira hangosan szipog és hangosan beszél, hogy azt hiszem, adok neki egy-két tockost. Komolyan türtőztetnem kellett magam.  Méghogy, aaahhhh, azok a francia nők??? Akiket én látok itt eddig, eléggé híján voltak a jó ízlésnek es a kultúrának is.
Péntek reggel – Bazilika.

Fél hét alig múlt pár perccel és én már fentvagyok. Ami még nagyobb csoda, az az, hogy a férjem is fent van. Este megkentük már a szendvicseket, de már megint mindjárt 8 óra és még csak most tudunk indulni. Metró, három megálló, ott is vagyunk es hajrááááá. Reggel 7-kor nyitott a Bazilika, mi meg gondoljuk, így megússzuk sorbanállás es tömeg nélkül es BINGÓ - se sor, se tömeg. Egészen addig, amíg be nem megyünk a kincstárba. A Pieta gyönyörű, nem is gondolna az ember, mennyire.

A Bazilika monumentális, tényleg, azért láttam, láttunk már egy pár dolgot szerte a világon, na de ez… Szavak nincsenek rá. Arany, márvány, faragott, festett, díszített, nagy, óriási, végeláthatatlan… Azon gondolkozom, milyen szavakat használjak az élmény megfogalmazására. Gondoltam már rá, hogy ha nem lennék keresztény, megtérnék, de szinte sírok a szépségtől.

Az a gazdagság, meg a lenyűgöző méretek biztosan hatottak a hívekre. Hogy milyen ékkövekkel kivarrt, színarany papi lepleket, miseruhát es terítőket láttunk, hát azt le sem tudom írni. Miután összeszedtük az állunkat, elrohanunk a metrómegállóig, hogy akkor irány a Colosseum, de a megálló zárva. Enyhén hisztériás sokkot kapok, na jó, nem enyhén, mert akkor még nem tudjuk, hogy sztrájkolnak a metrósok. A busz meg nem alternatíva, mert dugó dugó hátán...

Úgyhogy irány gyalog a varos, kb. 8-9 metrómegálló - azt hiszem, a lábaim otthagynak félúton. (Ez már a 4. nap gyalogszerrel Rómában, és nem panasz, de a hat nap alatt legalább 100 km-t tettünk meg gyalogosan. Ez nekem, office-womannek egyszerre azért sok.)

Péntek dél – Colosseum, zaklatások, hoszú sor.

Minden második szembejövő a torkunknak szegezi a kérdést: do you want a guided tour in the Colosseum? - No thx, we got a very well and detailed education of the Ancient Rome... Szerintük a római jog könyvem 666 oldalából mennyi szólt a társadalmi berendezkedésről?! Kb. 200?! Naná! Es hogy mennyit tanultunk mindenféle antik építészetről, szobrászatról, festészetről műv. töri órán? Egy fél évet? Ehhez akkor nem számolom a filozófiát es az irodalmat, meg a felvételi előkészítőket, a tanulmányi versenyeket és hogy imádtam az ókori római történelmet. Nya. Szóval, No, thank you.

 

A Colosseumban lenyúgöző, hogy toronydaru nélkül építették, hogy óriási, monumentális, hogy nagyon kitalált, összetett és igen, ha a többiek intézményesített gyilkolászásáról van szó, nagyon találékony az emberiség.

Amúgy felkészítettek az erőszakos utcai árusokra, de nem ők a legrosszabbak. Láss csodát, a ruszki es a francia (!!!) turisták!!!

 

Péntek délután – Forum Romanum, avagy hogyan kell a turistákat kidobni az antik romokról és hogyan használjunk zenei vezényszavakat, ha már úgyis ismerjük őket és azok latinok.  

 

Az ókori Róma rózsadombja. Villák, diadalívek, templomok, botanikus kert (virágzó narancsfákkal), nem győzünk csodálkozni és menni. Amikor a férjem azt mondja egy oszlopsornál, hogy gyere, Virág, menjünk, kifakad belőlem, hogy menni már nem tudok, maximum vonszolom magam. Kényelmes a csizmám, nem arról van szó, de ez így éhgyomorra sok volt megint.  

Egye sűrűbb pihenőket tartunk és már az sem számít, ha csak a kuka mellett van leülni hely, meg az sem, hogy miniszoknya van rajtam. És közben esdekelve nézek a férjemre: Andante. Non staccato! Non Forte. Piano.

Négy óra előtt tíz perccel kisípolnak a diadalív mellől, mert záróra van. Pedig nekünk az a kijárat kellene, de nincs kegyelem, újra meg kell kerülni a fél világot.

 

Péntek este – nem megyünk vissza a városba, fájnak a lábaink, fáradtak vagyunk, korán keltünk és ma is rengeteget láttunk. Fényképnézegetés, a nem sikerültek törlése, zuhizás, alvás.

Szombat – utolsó tavaszi nap Rómában

Hűvös, de napos, valamint meglehetősen ráérős kezdés után megnézzük Róma zöld negyedét, sétálunk sokat, megleljük a római Margit szigetet, bringó hintósok vannak, perecesek nem, aztán irány Caracalla fürdői, na meg a Via Appia. Ez így jól is hangzik, csak a Caracallás rész már nincs a turista térképen, nekem meg megint fáj a lábam. Mi több, égő-húzó érzete van a kisujjaimnak és délutánra kiderül, diagnosztizálom magam: vízhólyagok. Az egyik a lábujjam fele méretűre szíveskedett terpeszkedni. Csak azt nem értem, hogy ha 4 napig jó volt a cipő, az ötödiken hogy a viharba tudott mégis vízhólyag nőni tőlük??? Nem értem, ez van, de akkor is.

Még jó, hogy kedden reggel letörtem egy körmömet és vennem kellett egy picike körömcsipeszt, ez most nagy segítségemre volt a vízhólyag ápolásban. Arra gondolok, kizárt dolog, hogy én még egyszer valaha az életben is lábra tudok állni – de menni kell bevásárolni, mert vasárnap zárva vannak az üzletek és éjfél után érünk csak haza.

Persze utolsó este, kellett menni vacsorázni - konkrétan kaphatnék én is szobrot a Szent Martírság Templomában (ami a Pantheon, itt így működött a kereszténység: régi szobrokat kidobálni, templomot felszentelni, keresztet a tetejére, hogy stílszerűek legyünk: kereszteljük el), mert minden egyes lépésnél szinte könnybe lábad a szemem. Mindegy, megéri, mert olyan fincsi tiramisut eszünk, hogy húúú. Igaz, ára is van (annyi, mint otthon egy közepes színvonalú fogás egy közepes árfekvésű étteremben, de ebbe ott nem gondolok bele), mert bármit megérne.

Vacsora után andalgás és fotózkodás a Fontana Di Trevinél, ami most is tele van turistákkal, es rajövök: itt a magyar hosszú hétvége, egyre több magyar szót hallunk. Mondjuk nekem nem hiányzik, főleg, hogy nem túl szimpatikusak a magyarok turistaként külföldön. Vicces, hogy ugyanazokat a turistákat többször is látjuk, vannak, akiket a szűk hét alatt szinte minden nap.
Vasárnapra esőt jósolnak, nézek két múzeumot / kiállítást is, kíváncsi vagyok: egyrészt hogyan fogom bírni a lábaimmal, másrészt milyen itt az eső.

Ja, és a Via Appia egy cseppet kimaradt, ott voltunk, de sétálni már nem tudtunk rajta. Átkozott, nyomorék vízhólyagok!

 

Vasárnap - eső.

 

Pakolunk. Bőrönd, szatyor, ezt ide, azt oda. A bőröndök maradhatnak a szálláson, majd este voisszajövünk értük.

 

Szendvicsgyártás, reggeli, metró. Alig tudok lépni, de muszáj, az utolsó nap. Mire kiérünk a metróból, elkezd esni az eső, az utcai árusok meg alkalmazkodnak gyorsan: már nem sálat, hanem esernyőt árulnak.

 

Elhaladunk pár szökőkút mellett és eszembe jut, hogy a pénteki részből kimaradt, hogy rengeteg a házi szökőkút is: boltíves kapu, belső udvarral, szemközi falon szökőkút. Gyönyörű szökőkút. Itt is, egy kőtömbből kifaragva.

 

A kiállítás neve és címe: National Gallery of Ancien Art. Tele híresebbnél híresebb festményekkel, freskókkal, néznivalókkal. És fantasztikus maga a villa is, ahol a kiállítás helyet kapott. Egy fél napot elnézelődtünk itt.

 

Irány a Machines of Leonardo da Vinci kiállítás - firenzei kézművesek elkészítették Leonardo rajzai alapján az általa megtervezett gépeket: repülők, tank, emelők, távolságmérő, önműködő dob, a vurstli elődje, és még vízi, meg víz alatti felszereléseket is tervezett. Egyszerűen lélegzetelállító itt minden! Pedig én sem a fizikáért, sem a matematikáért nem vagyok oda, de ez valami fantasztikus! Elszórakozunk egy kicsit a múzeum boltjában és már negyed hat, nyomás vissza a kofferekért.

 

Kitaláljuk, hogy sétálunk, messze volt a metrómegálló, útközben azért mégis felszállnk egy buszra, ami a Szent Péter térre visz - és ha már így van, megcélozzuk a kedvenc pisztácia-fagyisomat. HOGYAZA!!! Mélyen vallásos a tulajdonos, mert vasárnap délután nincsen nyitva. Fel a metróra, el a szállásra, fagyizó nem volt útközben, ki a pályaudvarra és a reptéri vonatra.

 

Megveszem az utolsó olasz lattémat és szomorú búcsút veszek a 30-féle fagyit kínáló, 100 éves fagyltaltozó-manufaktúrától. (Na de az a sárgadinnye fagyi, sárgadinnye darabokkal és sárgadinnye utóízzel, mint amikor tényleg sárgadinnyét eszik az ember! A keserű kávé!!! A szörbet-szerű, de mégis tejszínes feketeszeder, aminek olyan íze van, mintha tényleg a gyümölcsöt ennénk.)

 

Összefoglalva: Róma gyönyörű, felejthetetlen, kultúrsokk és gasztronómiai orgazmus, mindamellett fárasztó, helyenként koszos, zajos, zsúfolt, de kézzel tapintható a történelem, szépek az épületek, szinte kivétel nélkül és tényleg szerelem volt első látásra.

 

Jótanácsok: nagyon jó minőségű túracipő / bakancs (sok-sok kilométert le kell gyalogolni, ha mindent látni szeretnénk), illetve cipő, amit nem sajnálunk, mert bámészkodás és szájtátás közben sok-sok kiálló kőbe belerúgunk, átesünk állványokon, nekimegyünk egy-egy élesebb házsaroknak, belerúgunk kiálló gyökerekbe; sapka, kesztyű - délután szinte minden nap feltámadt a hűvös szél -, kellő mennyiségű költöpénz és figyelő tekintetek. Bármerre is tartunk, érdemes kétszáz méterenként megfordulni és visszafelé is pillantani egyet, be a kapualjakon, fel a házfalakra, homlokzatokra... Ha valaki nem akar, nem kell múzeumba menni, szinte ingyen is meg lehet úszni a dolgok kulturális részét: a templomok és a bazilikák, meg a Circus Maximus ingyenesen látogathatóak, a kiállítások, a Colosseum, a Forum Romanum, a vatikáni múzeumok és Caracalla fürdői nem. De a nem ingyenes dolgok, kivéve a Vatikánt, körbejárhatóak és kívülről is megcsodálhatóak. Van ugyan kerítés, de nem vastag, átláthatatlan. Éjjelre pedig mindenképpen ajánlom a füldugót / fülvédőt.

 

A kettesben eltöltött napok jót tettek a kapcsolatunknak is, sok volt a rohanás újév óta, amikor úgy igazán tudtunk egymás mellett ülni és beszélgetni, csak úgy. Kikapcsolódtunk, és ez már nagyon kellett. Annál is inkább, mert tavaly a lagzi, előtte meg a szakvizsgák miatt nem voltunk nagyon sehol.

 

Pár év múlva szeretnénk visszamenni, és a meg nem nézett dolgokat (Via Appia, Angyalvár, a vatikáni negyed környékén lévő épületek) meglátogatni.

 

Pisztáciafagyi, hiányzol!