Gondoltam, fogok egy bögre kakaót - csak úgy, lélekmelegítőnek -, egy vastag takarót - mégiscsak tél van, azaz igazi melegítőnek - és nekilátok a következő posztomnak. (Ahogy gondolom végig a posztomat és hogy mit is szeretnék leírni, kezdek rájönni, lélekmelegítőnek és hangulatjavítónak nem egy bögre kakaó kéne, hanem a Szerencsi csokigyár.)

 

Mindig is izgága, nagyszájú, kommunikatív voltam. Olyan, aki ragaszkodik a megszokott dolgokhoz, akinek fontosak a barátai, meg az, hogy jó barát tudjon lenni. (Aztán ki tudja, ki és mit fog kommentelni.) Legalábbis én így hiszem. Múltkor olvastam egy német cikket, ami arról szólt, mi az a tíz dolog, ami el fog tűnni 2011-ben. Szerepelt köztük a hús-vér emberek barátsága.

 

Lehet, hogy kihalófélben lévő faj leszek, de büszkén vállalom: nekem fontos, hogy a barátaimnak élőszóban is el tudjam regélni a hülyeségeimt, hogy fel tudjam hívni őket és hogy ott legyenek a számomra fontos eseményeken is. Meg hogy alkalmanként esetleg jól le is tudjam itatni őket - még mindig elnézést kérek, komolyan, többet nem fog előfordulni -, elmenjünk vásárolni, segítsek nekik, teázzunk, kávézzunk, várost nézzünk, beszélgessünk. Ha nem is élőszóban, legalább telefonon. De nekem fontos, hogy lássam a barátaim arcát, lássam őket gesztikulálni, megegyék a maradék sütimet - vagy én egyem meg a díszítésnek szánt salátalevelet. Hogy legyen, akinek felveszem a telefont még éjjel is (kapcsolati problémák), sms-t írhatok akármikor és aki megmondja a véleményét, és akinek még azt sem veszem zokon, ha éppen nem akar, nem tud beszélni velem (tragikus események), vagy esetleg rohanok neki segíteni, amikor bajban van - pedig akkor már csak egy hét volt az esküvőnkig. Sőt, fontos, hogy éreztessem - ha nem is mindig, mert rossz napom nekem is lehet, vagy teljesen más programom, maszek munkám, vagy éppen egy másik barát -, rám számítani lehet, igen, még a lagzi előtti éjjel is, vagy bármikor máskor. (Teljesen más: egy időben felmerült bennem, hogy szemét leszek. Nem kicsit, hanem nagyon. Mert ha "mindenki anyja" vagyok, akkor mindig segítenem kell és ha egyszer mégsem tudok, vagy éppen nem akarok, akkor én vagyok a legnagyobb szemét. De ha mindig szemét vagyok és néha segítek, akkor meg nagyon jó fej leszek... Mindegy, igazi barátok nem érdemelnek ilyet, a többiek meg nem barátok és nekik nem fogok mindig segíteni, megoldottam a rejtélyt!)

 

Mert igen, kell, hogy legyen, aki minden hátrányos következmény nélkül az ember arcába vághassa, hogy mi is a véleménye (például egzotikus nyaralás ügyben), aki anélkül beszélje le a hülyeségekről, hogy kinevetné. És olyan is, akit meg lehet kérdezni az élet komoly dolgairól és esetleg más lesz a válasza, mint amire számítottunk. Meg hogy esetleg jobb ötlete lesz az eredeti felvetésre, mint ami nekünk valaha is eszünkbe jutott volna (olyan gyakorlati ügyekben, mint az állásváltás, vagy éppen a fizetésemelés, de akár egy-egy ruhadarab is).

 

De persze Virág élete nem csak játék és mese. El kell jutni addig, hogy az ember felismerje, ki az, akire számíthat. Ki az, akit a barátjának mondhat. (Remélem, akikre ez vonatkozik, az tudja, hogy róla is szó van.) És ha úgy is alakul, akkor is tudja, hogy akár hetek, hónapok múlva is hívhat és ott tudják folytatni, ahol abbahagyták, minden sértődés vagy rossz érzés nélkül, még ha a barátnőnknek van is egy pici lánya és esetleg várja a következő bébit és tényleg nem ér rá szinte sose, vagy a saját / szülei vállalkozását viszi és hajnaltól éjjelig dolgozik, vagy átmenetileg más, fontosabb dolga van, mint az éppen aktuális barátság ápolása. 

 

És van, hogy csúnyán átvágnak. Az állítólagos barátok. Ami, az addigi kölcsönös és feltétlen bizalom miatt még sokkal rosszabbul esik, mintha valami "idegen" követné el. (Na, jogászkám, elköveti, persze.) Van, amikor túl kell lépni bizonyos dolgokon. Amikor fel kell ismerni, hogy azok, akik eddig körülvettek, azoknak nem feltétlen kell elmondani minden titkunkat és nem feltétlenül kell bennük megbízni.

 

Kaptam olyan e-mailt tavaly, hogy "Hello, van ilyen iratmintád? Mit tudsz a vizsgámról? Egyébként boldog szülinapot." Nos, úgy tettem, mint aki nem kapta meg a kérdéses levelet. Azóta nemhogy fenntartással, de leginkább sehogy nem kezelem az állítólagos barátnőt. Mert persze, segítek, szívesen - Virág anya mindenben -, de van, amit az én hülye, romantikus lelkem sem tud lenyelni. És ez ilyen volt.

 

Előfordult az is, hogy az egyik "barátnőm" házasodni készült. Tudtam, hogy nem veti fel őket a pénz és azt is, mennyibe kerül egy-egy lagzi, illetve még két férőhely. Beszéltem vele, hogy akkor mi is lesz, hogy is lesz és hozzátettem, nem baj, ha lesz esetleg vacsi és minket nem tud meghívni, megértem, tudom, hogy nem olcsó mulatság az ilyen - á, nem, csak a szertartás, aztán egy kis piknik és nem, nem lesz se vacsi, se lagzi. Jó. Még ajándékot is vittünk, megvolt a szertartás, a piknik és mivel akkor költöztünk új házba, kérdezgettem a barátnőket, hogy kíváncsi-e valaki a házra, jöhetnek, elvisszük őket. Ott és akkor derült ki, hogy lesz vacsora, amire mindenki más hivatalos az adott barátnői körből, csak mi nem. (Rém hülyén éreztem magam, és persze már akkor, ott eszembe jutott, hogy az, hogy ezt a többi lánnyal mondatja el, nem vall túl jó jellemre.) Én hülye persze még ezután is odaadtam az ajándékot - nem volt valami nagy szám, de inkább nekem kellett voln a elvernem a könyvesboltban. Persze sírni tudtam volna és elrohanni, de ilyenkor mindig uralkodom magamon, elvégre illedelmesnek neveltek. Pedig aki ismer, az tudja, hogy nem vagyok halkszavú, csendes, akit csak úgy odébb lehet rakni. Ma már tudomn, hogy a minimum lett volna otthagyni mindenkit és mindent, fel sem tűnt volna, ha a vacsiról nem hiányoztunk. Azóta nem vagyok kíváncsi az illetőre, sem a gyerekére, sem a férjére. Sajnálom, ez van. Nem tűröm, ha hazudnak nekem.

 

Egy évvel később ugyanez a baráti kör - újabb esküvő augusztusban, és tudja isten, de én már akkor éreztem, hogy egyrészt nem akarok elmenni, másrészt nekem a történelem mindig ismétli önmagát. Májusban elkezdték osztani a meghívókat, és már az egyetemi albérlettel szomszédos kiskutya farka is megkapta, én meg még mindig nem. Másfél héttel a lagzi előtt jött egy hívás - épp nyaraltunk, semmi kedvem nem volt felvenni -, de persze nem azzal, hogy ne haragudj, annyi dolgunk volt, elfelejtettem (mert előfordul, velünk is előfordult), hanem mintha mi sem történt volna. Öt nappal a lagzi előtt hozta a postás a meghívót - jut eszembe, mindenki más személyesen kapta meg -, amikor is felhívtam a "barátnőmet", hogy ne haragudjon, de a szomszédunk meghívott már ugyanarra a napra, és elfogadtuk a meghívást, mivel vártunk, vártunk és igazán nem várhatom el, hogy engem is meghívjon. De hogy ő már mondta korábban telefonon, meg hogy mindenkit meg fognak hívni. (Ez nem a Csipkerózsika és nem kellett sokszor 12 arany teríték...) Mondtam neki, hogy vártam, vártam, nem jött semmi, hát elfogadtuk a másik meghívást, amit most már nem mondhatunk le.

 

A valóságban pedig nem másik lagzi volt, hanem a 12 éves korom óta imádott REM-koncert a Szigeten, megvolt a két belépő, a világ minden kincséért sem hagytam volna ki. Lehet, hogy ez most lelketlenül hangzik, de azután, hogy egy évvel korábban hasonló esemény történt, ugyanabban a baráti körben, talán jobban oda kellett volna figyelni arra, hogy ez ne fordulhasson elő még egyszer. Mindegy, megtörtént, nem volt szép élmény nekem, de az REM-koncert kárpótolt!!! Óriási élmény volt. Még éjfélkor küldtem egy sms-t, hogy gratulálunk az ifjú párnak, de nem jött válasz, pedig ennek már két és fél éve.

 

Jó lecke volt, de ez a két (három) sztori kellett ahhoz, hogy megtanuljam, mikor is kell továbblépni, esetleg elengedni embereket. A férjemmel csak azon vigyorogtunk, hogy még két ember, akiket nem kell meghívni a mi esküvőnkre. Ennyivel is kisebb a költségvetés.

 

Most egy kicsit egyébként tartok a következő találkozástól, mert közeleg egy újabb esküvő, amin a fenti három perszónával (perszóna non gratával) is találkoznom kell. Már ha eljönnek. (Tudom, hogy el fognak jönni, mert megvan a külön véleményem róluk és biztos nem hagynának ki egy ilyen eseményt.) De mindegy, azóta már tudom a helyemet a világban - és a helyünket a lagzin, azaz ültetési rendet is, nem velük fogok ülni és ez nekem elég.

 

Furcsa, hogy felnőttünk, a legtöbbünknek fontos és napi 12-14 órát elvevő munkája van, családja, más barátai - mégis találunk időt egymásra. Furcsa volt először azt hallani, hogy nem megy, mert most apósom születésnapja van, vagy esetleg szüreti felvonulás az iskolában, aztán meg persze a gyerek(ek) miatt nem. De ezt is meg kell, meg lehet tanulni kezelni. Értelemszerűen a kisgyerekeseket nem várom el minden buliba. Nem volt sértődés akkor sem, amikor az egyik barátnőm azt mondta, szívesen jönne a lánybúcsúmra, de nekik akkor van a házassági évfordulójuk, így nem valószínű, hogy jön.

 

Egy régi barátommal pár napja emlegettük fel, hogy az első sajtófotó kiállításon együtt voltunk, alig 17 évesen. És emlékezett ő is! Pedig azóta a fél világot bejárta, most is épp a másik felén van. És úgy tűnik, marad is ott és marad az ékezetek nélküli beszélgetések világa. Persze, lazult a kapcsolat és a barátság köztünk, de tudunk egymásról.

 

És igen, vannak barátnőim és barátaim is. A barátság, az igazi barátság szerintem ugyanis nem nélküli. És itt nem arra gondolok, hogy ne lehetne viccelődni egymással, akár még nemtől függő vicceket is megengedni, vagy ne lehetnénk tisztában azzal, hogy a másik jól néz ki, vagy milyen ember - a barátnőinkről is tudjuk, nem? Csak tudni kell, hol a határ, mint minden másban is. Az viszont biztos, hogy egy ellenkező nemű barát teljesen másképp fog gondolkozni dolgokról és esetleg sokkal gyakorlatibb, illetve teljesen más felvetései lesznek, mint nekünk magunknak. Persze, egy fiúbaráttal nem lehet megvitatni a körömlakkokat, de kit érdekel? Viszont sok mindent másképp látnak, mint mi, hiszen másképp programozták őket. Tudom, hogy nehéz elfogadni egy-egy új (de akár még régi) kapcsolatban is, hogy úgy mutatunk be embereket: Ő a férjem barátnője, aki néha még nálam is fontosabb - de hosszú évek barátságát még egy házasság sem tudja feledtetni. És ugyanúgy: Ő a feleségem barátja, akivel éjszakákat beszélget át, fogadjuk nagy szeretettel... Kell tudni tolerálnelni, nem azt mondom, megtanulni kezelni, megtanulni nem féltékenynek lenni - de ez néha még azonos nemű barátokkal is feladat, nem?

 

Sőt, azt is kell tudni tolerálni, ha az internetes barátok tartanak ránk igényt. Hiszen vannak interntes barátaim is, hogyne. Ez a XXI. század! És segít a technika abban, hogy kapcsolatot tudjak teremteni és tartani a "virtuális" barátokkal, de abban is, hogy a többiekkel is. Én nem hiszek abban, hogy el fognak tűnni a barátok - maximum abban, hogy nem fogunk tudni minden barátunkkal találkozni, de attól a barátok még hús-vér emberek lesznek.

 

És félreértés ne essék, szeretem a férjemet és jó vele lenni, jó vele pihenni, jó vele beszélgetni és őt is az egyik legjobb barátomnak tekintem. De kell, hogy másokkal is beszélgethessek (igen, az én beszélőkémmel megáldva, sok más emberrel is beszélhessek), kikapcsol, feltölt. És megboldogult "fiatalkoromban" pedig voltak olyan barátnőim is, akikkel csak kézzel írott levélben tudtuk tartani a kapcsolatot. (Mindkét barátság azóta is tart és most már mailben levelezünk, esetleg csetelünk egymással.)

 

És hogy mi a jó barátság titka? Tényleg nem tudom. A legkülönbözőbb körből vannak ugyanis barátaim. Persze, ott az általános iskola, a gimnázium, a falu. Aztán az egyetemi csoport, kollégák, a közös hobbi, a közös érdeklődés, de még a 99-es helyesíró verseny és a FELVÉTELI ELŐKÉSZÍTŐ TÁBOR is. (Igen, jól olvastátok, mindkettőt!!!) Szóval nem tudom, hogy mi tarthat össze embereket. Vannak, akikkel szüntlenül közeledünk-távolodunk egymáshoz és egymástól, de vannak, akikkel évek óta elválaszthatatlanul szoros a baratság és megvannak nevek, akik mindig ugyanabban a sorrendben jutnak eszembe, ha arról van szó, kit kell meghívni, értesíteni, tájékoztatni, ki örül majd velem, illetve áll mellém a rendszer szidása közben.

 

És életem minden egyes nagy korszakára, illetve sorsfordító helyzetére van egy (esetleg kettő) név, aki ott volt, akinek elmondtam, akivel végigcsináltam, illetve aki végigcsinálta velem. A teljesség igénye nélkül emlékszem, hogy a csoporttárs legjobb barátnő, amikor a diplomázásom napján (!!!) szakított az éppen aktuális pasim velem, és én felhívtam, hogy visszamennék hozzá, szó nélkül egyik kezében zsepivel, a másikban Bailey's-zel nyitott ajtót, ölelt át és terelt a nappali felé, miközben én zokogtam. Vagy hogy a varrónő barátnőm a szakvizsgám örömére küldött egy virtuális talárt. Vagy hogy a gimnáziumi legjobb barátnőm, amikor megemlítettem, lehet, őt tüntetem ki a lagzink napján az egész napos segítő szerepével, rezzenéstelen arccal és szemrebbenés nélkül mondott igent. Vagy hogy amikor azt mondta nekem az egyik régi barátnőm, valamit nem akar, vagy nem mer elmondani, kapásból lehülyéztem, és közöltem vele, hogy a problémáival nem terhel és én nem a pszichológusa vagyok, engem bármikor hívhat és megpróbálok segíteni. Ha mással nem, legalább azzal, hogy meghallgatom. Vaaaagy az első sikeres vizsgaidőszak, amikor két, addig kizárólag tananyagon élt diáklány elfogyaszt egy üveg pezsgőt, majd másikért megy a boltba és az egyikük röhögve közli egy csivavára útközben: Némáá, macska pórázon, hihíííí!!! De volt, hogy éveken át néztem meg "papíron" filmeket a barátnőmmel (esetleg ő volt moziban, de biztosan nem velem) és azt is tudtam, mikor kell "jesz-nó kvescsönöket" feltenni a barátnőmnek, mert éppen otthon van a családja (és amikor mi fiatalok voltunk, se mobil, se vezeték nélküli telefon nem volt még nagyon).

 

És igen, tudom, hogy a barátatim nem a családom, nem a családtagjaim és soha nem is lehetnek azok, de én a barátaim nélkül - ahogy a családom nélkül is - félembernek érezném magam.

 

Ezek után már csak azt szeretném tudni, hogy én milyen barát is vagyok. Nos? :)

Amikor idén meglátta az immáron férjem az óriásplakátot, vigyorogva sóhajtott fel: ugye idén akkor nem kell elmennünk az esküvő kiállításra?

 

És nem, már nem, mert mi megterveztük, megszerveztük, kiviteleztük, kiélveztük és boldog házasságban élünk.

 

Egy esküvő manapság nem olcsó mulatság. Hogy mindenki le akarja húzni az ifjú párt, az nem újdonság, elvégre ez itt Magyarország. De ahogy olvasgattam a neten, ez nem csak nálunk van így.

 

Persze ha ügyesek vagyunk (és tudjuk, kit kell meghívni, illetve kit nem érdemes), akár nullásra, vagy plusszosra is kihozhatjuk a bulit. Persze, jó lenne, ha legalább a lagzi szervezésekor nem a pénzről, hanem az álmokról szólhatna az egész, de mégis a pénz dönt el a végén szinte minden kérdést. (Kivéve a szeptemberi epret nálunk, mert a tortánkba beleszerettünk.)

 

Az első teendőnk a dátum kijelölése volt. Érdemes néhány időponttal többet is megadni, mert elképzelhető, hogy már januárban nem lesz a kiszemelt étteremben / ceremóniahelyen szabad kapacitás, nem ér rá a zenekar, a fotós, a videós. Ezek ugyanis az első olyan szolgáltatók, akik nélkül nincsen esküvő. Legalábbis átlagos magyar lagzi. És persze ezek a költségvetés fő tételei. (Csak gyorsan: éttermi vacsora, éjféli vacsorával, alap-italcsomaggal: 10-15.000,- Ft / fő ártól, helytől és szezontól függően. Fotós + videós 200.000,- Ft-tól - ez már mondjuk a két szolgáltatás ára -. Zenekar: 200.000,- Ft-tól.)

 

Nekem a ruhámmal is mázlim volt. Szép dolog, vagy sem, egy régebbi esküvői magazinban láttam meg, azonnal el kellett menni megnézni. A kölcsönzés díja 250.000,- Ft lett volna, az ára 2.500 euró. Rendben, köszönöm. (Persze sírva fakadtam, hogy akkor nekem nem lesz ilyen gyönyörű ruhám, de két hét törpölés megoldotta ezt is.) Megkérdeztem a varrónőmet, mit szólna egy ekkora megrendeléshez - elmentünk együtt megnézni a ruhát, mintha ő lenne az egyik legjobb barátnőm (azóta az egyik legjobb barátnőm is lett) és amikor kijöttünk a szalonból, elmondta, mi nem tetszett neki a ruhában és azt mondta, hogy nekem ennél sokkal szebb ruhám lesz. És igen, így is lett.

 

Persze fontos kérdés, hogy az ember lánya milyen anyagból varratja a menyasszonyi ruháját - az enyém nagyon olcsó volt, mert nem kértem nagyon vastag, hímzett, gyárilag gyönggyel kivarrt anyagot, aminek 3-4.000,- Ft métere. Megtette az alapszatén és a legegyszerűbb organza is - imádtam, és még annyira nehéz sem volt, mint az eredeti. Az időjárás miatt arra inkább nem térek ki, hogy még vastag sem volt, mert lehet, jobban jártam volna valami bundával, de most már nem érdekel. Az alsószoknyám volt borsos - a ruha árához képest -, a legkisebb abroncsos alszószoknya kellett, potom 12.000,- Ft körüli összegért. Ami drága volt még, az a fátylam anyaga - elárulom, hogy egy egyszerű organza függönnyel (!!!) sokkal jobban jártam volna. Ha jól emlékszem, a szatén métere 1.000,- Ft körül volt, az organza ettől talán egy picit volt drágább, de erre nem mernék most mérget venni.

 

A ruhám pedig gyönyörű lett, imádtam - de hát ezt írtam is.

 

A zenekaron nem lehet faragni - illetve igen, de azt esküvői dj-nek hívják, vagy pedig kétfős haknicsapat érkezik. Mivel a férjem is és én is zenéltünk, ezért abban egyetértettünk, hogy az nem zenekar, ahol ketten játszanak és abban is, hogy a szintetizátor nem hangszer. A zenekar 5 főnél kezdődik, így erre is áldozni kellett.

 

Elkezdtünk éttermeket is nézni - a belvárosi helyek eszméletlen drágák voltak, a külső kerületekben is drágák voltak, de érdemes rajtuk elgondolkozni, viszont nálunk a visegrádi Nagyvillám étterem nyert. Az éttermet 16 éves korom óta ismerem, és ahogy cseperedtem, egyre több emlék kötődik hozzá: a 18. születésnapom, a szüleim 25. házassági évfordulója és most az esküvőnk is. De inkább nézzétek meg: www.nagyvillam.hu És nem, a képek nem hazudnak, tényleg ilyen. Aki látta a lagzis képeinket, az erősítsen meg, legyen szíves. Gyönyörű. Az étteremvezető-helyettes és a többiek is nagyon segítőkészek voltak és nem volt kérdés, amin meglepődtek volna, vagy ne tudtak volna segíteni. A séfjük pedig... Hű. Egyszer ebédeljetek ott és tudni fogjátok, miről beszélek. Ő is szánt ránk egy órát, hogy megbeszéljük a menüt, tippeket is adott, természetesen volt lehetőség a módosításra is és lélegzetelállítóra sikeredett minden. És a cukrászt is ő ajánlotta. Az ár pedig nagyon korrekt volt. (Megérne egy külön posztot az étterem is egyébként.) A vacsorát azóta is dicséri mindenki, ha szóba kerül.

 

Szóval megvolt az étterem és a zenekar is. A fotós végülis megoldódott "családon belül": a sógorom gyerekkori barátja vállalta, több mint jutányos áron. A videóst ő szervezte le nekünk, szinte semmi dolgunk nem volt vele. Sőt, még azt is vállalta a fényképész művész úr, hogy a nagy napon reggeltől végigkíséri a történéseket: a fodrásznál találkoztunk és éjfél utánig maradtak. A képek pedig magukért beszélnek. Csak ajánlani tudom őt is, ha még vállal esküvői fotózást.

 

Meghívó. Milyen legyen? Saját készítésű, ez nem kérdés, mert nem szeretnék darabjáért többszáz forintot kiadni. Ráadásul tényleg úgy voltam vele, hogy legyen saját kézzel készített, mert az emlék marad mindenkinek. Elkezdtünk meghívókat nézegetni és némi rábeszélés után a vőlegény is úgy gondolta, hogy kémcsöves meghívónk legyen. Az igényesebb darabok készen 7-800 Ft-ért kaphatóak. Csak öt percet kellett szörfözni a neten és találtam kémcső-lelőhelyet - parafadugóval. A cső dugóval együtt körülbelül 28-30 Ft-ra jött ki. De lehet, volt az 40 is. A 800-hoz képest még mindig nevetséges, nem? Kitaláltam egy mintát, ami a csövön futott végig. Élvezem, hogy végre normális cuccokat lehet nálunk is kapni a hobbiboltokban, így vettem vékonyan fogó, aranyszínű lakkfilcet és a motívumot azzal rajzoltam fel a kéncsövekre. A meghívó szövege pauszpapírra került - sima lézernyomtatóval, fekete színnel nyomtattunk, egy A/4-es lapból két meghívó készült. Persze volt csak ceremóniás és vacsorás meghívó is. A csőre még ragasztottam egy masnit - takarékos masnit - fogtam egy vastagabb szalagot, amit egy vékonyabb szaténszalaggal kötöttem át, a közepére gyöngyöt drótoztam és az egész gyöngyös masnit ragasztottam a kéncsőre. (A további költségek: lakkfilc ezer forintért, a szalag métere pártíz forint, a pillanatragasztó három-négyszáz, a pauszpapír 10-20 forint ívenként - függ a színtől és a lelőhelytől is. Gyöngy is pár forinttól kapható, de a megszállottabbak kristályokat is ragaszthatnak rá.) Persze ez is sokkal egyszerűbbnek tűnik, mint ahogy a végén, hullafáradtan legyártottam, amennyit kellett, de még mindig azt mondom, hogy sokezer forint a zsebünkben maradt. És öröl emlék lesz a dohányzóasztalra kifolyt pillanatragasztó is.

 

A meghívók után jött a torta problémája. A séf ajánlotta a cukrászt, ezzel meg is lettünk volna. De Virág nem lenne Virág, ha neki nem kéne valami különleges, szebb, jobb, és persze hatszor drágább torta, mint amit eredetileg elképzelt maguknak. Mert meglátott egy olyan, de olyan tortát... Az nem volt kérdés, hogy igazi emeletes torta lesz, nem tálon vagy állványon lesz, hanem rendesen egymáson, mert az az emeletes torta. Az eredeti terv szerint fehér marcipánborítással és élővirág dísszel lett volna, de nekem meg kellett látnom A Tortát. Fehércsoki lapokkal borítva körben és fehércsokiba mártott eperrel. Hűűűű. Elmentem abba a cukrászdába, ahol az eredetit gyártották. Az ártól felállt a szőr a hátamon, és persze a süteményük sem volt olyan finom, mint ahogy az ár alapján az várható lett volna. Sokadszor álltam a hiszti szélén, de megoldódott ez is: a séf által ajánlott cukrász vállalta a tortát és fantasztikusan finom lett. A látványa pedig valami lélegzetelállító és ez a képeken látszott is. (Ötvenezer helyett lényegesen olcsóbban megúsztuk, de tényleg számottevően lényegesen olcsóbban.)

 

Ha már torta: az sem volt kérdés, hogy a kedvenc pékségünkből lesz az édes aprósüti, 1.800,- Ft-os áron. Szerintem a legnagyobb dicséret, amit cukrászsüti kaphat: Ezt ti sütöttétek? (Persze, két nap szabadságom volt a lagzi előtt, még sütöttem is...) A sós süti pedig egy másik cukrászdából, 1.600,- Ft-os áron. Ha jól emlékszem.

 

 

A dekorációhoz kell váza vagy pohár is, amit mi a kék-sárga lakberendezési áruházban szereztünk be. (Ha van Family-kártyánk, akkor 120 napig visszaveszik, amire nincsen szükségünk, így nem marad rajtunk 40 darab egyforma borospoár pl.) Meg a mécsestartók is, hihetetlen jutányos áron vannak, akárcsak a teamécsesek. Vagy éppen úszógyertyák. Mindegy, szerintem nagyon jól lehet onnét és egy kretív-hobbi boltból dolgozni. A dekoráció pedig igen egyszerű volt - de mégis gyönyörű -: egy-egy szál rózsa, persze ugyanolyan, mint a menyasszonyi csokorban, meg a vizes golyók a poharakban. Futók az asztalokon

 

Kintre, a teraszra is kellett valamilyen anyag az oszlopokra, azt is a fenti áruházban vettük meg, ott volt a legolcsóbb. Ezt visszavinni nem tudtuk, mert szét kellett vágni, de tényleg nevetségesen olcsó volt, szóval az már egy lagzi költségvetéséhet képest akár mindegy is.

 

Ami még a dekoráció része volt, az a köszönőajándék értelemszerűen. Nagy rajongói vagyunk a Szamos marcipánnak, és a szívecskéjüknek, így egyértelmű volt, hogy marcipán szívecskét használunk majd. A bibi csak az volt, hogy a piros csomagolás nem ment a kitalált krém-arany színvilághoz. Azt sajnos nem vállalták - csak ötszáz darabtól -, hogy aranyszínű csomagolással kapjuk, így mást kellett kiagyalni. Vettem végülis organzát, tizenötször tizenötös négyzeteket vágtam belőle, a széleket gyertya fölött picit megpörköltem, hogy ne legyen foszlós, a közepébe biggyesztettem a marcipánt és a tetejént - bugyor-szerűen - szalaggal és masnival kötöttem össze. Az egész művelet persze sokkal hosszabb ideig tartott és sokkal bonyolultabb volt, mint ahogy leírtam, de megérte. A marcipános sztorihoz az még hozzátartozik, hogy a tortára a nászpárat és a szívecskéket is a gyári boltban vettük meg Pilisvörösváron - sokat lehet spórolni vele. Persze, könnyű, a környéken laktam, laktunk sokáig, de akkor is. Itt is nagyon segítőkészek voltak egyébként, nagyon szeretek abban az üzletben vásárolni.

 

A teraszra kellettek mécsesek, a mécsestartókra szintén rápingáltam a meghívó kémcsövéről már ismert motívumot, hogy egységes legyen. Négy darab mécsestartó 180 Ft, vagy hogy, a lakkfilc pedig még mindig egy ezres. Szerintem baromi jól jártam, bár három napig - amíg a díszítés tartott - alvajártam és alva dolgoztam, mert ez is időigényes projekt volt.

 

És ha már minden sajátkezű: volt ülésrend (csak erős idegzetűeknek és családi viszályoktól mentes aráknak ajánlom), tehát kellett ültetőkártya is. Eleve nem könnyű az ülésrend sem, de hogy egyes barátok párja nevének kiderítése nagyobb projekt volt, mint a szeptemberi eper, azt soha nem hittem volna. Szóval ültetőkártya: a dekorkartonok 100-200 Ft-nál kezdődnek és van, amire egész egyszerűen nem lehet nyomtatni. Így találtam ki, hogy akkor famentes rajzlapot veszek és arra nyomtatunk. Az egyes kártyákat sniccerrel vágtam szét - szebb, mint az olló és egyenesebben is lehet vágni a sniccerrel -, és a felénél a hátoldalt, hogy megálljanak és hogy meg tudjam hajtani, szintén megkarcoltam a sniccerrel. Vettem aranyszínű zselés tollat (2-300 Ft) és a motívumot a bal alsó és a jobb felső (vagy fordítva) sarokba szintén magam rajzoltam rá.

 

Svédasztalos volt a vacsoránk - az előételt és a levest leszámítva -, így szerettünk volna menükártyát is. Kézenfekvő volt a gondolat, hogy akkor azt is mi készítjük, illetve hogy arra is az aranyszínű motívum kerül. Kétoldalas ragasztószalag kellett hozzá, meg egyszerű, A/4-es fénymásolópapír. Henger alakúra tekertük össze és az ültetőkártyához hasonlóan egyik oldal alsó, illetve a másik oldal felső sarkába került a díszítés. (Tudom, NEM VAGYOK NORMÁLIS. Megszoktam, nem először kapom meg.)

 

A templomtól egy jó 20 km-re volt az étterem, ezért térképeket is nyomtattunk, amit szintén összetekertem, szalaggal átkötöttem és masnit is biggyesztettem rájuk. Gyártottam továbbá vastag aranyszínű szalagból a kocsikra is masnit - annak a szélét is összeégettem, hogy ne tudjon szétfoszlani és hogy tartósabb legyen, egyszerű, virágkötők által használt, műanyag "szalaggal" fogtam össze a masnit és azt hagytam megkötő gyanánt is. Jut eszembe, végigégettem még a köszönőajándékon a masninak is a szélét. Nem volt egy egyszerű menet. De ahogy írtam már korábban is, az idővel úgy tudok spórolni, hogy menetközben (a párom vezetett) vágtam a szalagot, illetve gyártottam a masnikat. (Ezért érdemes távoli helyszínt választani.)

 

Mit lehet még sk. elkészíteni? Én az "ékszereimet" is magam gyártottam. A ruhámon rengeteg apró virág pompázott, így kitaláltam, hogy olyan virágból lesz a fülbevalóm, a "láncom" és a karkötőm is. Fülbevalóalapot az istennek nem kaptam olyat, amit szerettem volna, így egy régi bizsut szereltem szét és vettem alapul. Egy-egy virágot kellett csak rávarrni. Kb. kétszáz forintos tétel összesen. A lánc egy hosszú szaténszalag volt, három rávarrt rózsával, a karkötőre pedig egy szem rózsát varrtam.

 

A menyecskeruhám piros volt, de hogy spóroljak egy kicsit, meg az istennek sem találtam ugyanolyan piros színű cipőt, egy pár fekete szandállal vettem fel, fekete boleróval és persze a fenti minta alapján legyártott, fekete "ékszerekkel".

 

Tudom, hogy van, amin nem lehet és nem is szabad spórolni (zenekar, fotó, videó, helyszín, étel, ital, torta), de még most is úgy gondolom, hogy sok utánajárással és egy kicsi kreativitással akár többszázezer forintot is lehet spórolni.

 

Szerintem egyáltalán nem nézett ki rosszul, vagy dedósan a végeredmény, sőt. Életre szóló élmény a tavaly nyári, szinte véget nem érő dekorálás, festés, utánajárás, miegymás. Az egyik vendégünk pedig azt mondta később, hogy nagyon egyben volt az egész és látszott, hogy minden egyes apró részletre nagyon figyeltünk.

 

Ha lehetek elfogult egy kicsit magammal szemben, akkor pedig azt is le kell írnom, hogy az egyik barátnőm azt mondta, neki legjobban a menyasszony tetszett.

 

Összefoglalva: a ruhán, nyomdán, dekoráción, ékszereken rengeteget lehet spórolni. Persze kell hozzá kézügyesség - bár ha valakinek magának nincsen, biztos akad egy, a kreatív hobbiban járatos barátnő vagy rokon. Némi utánajárás is hasznos lehet és nem szabad a kiállításon az első ajánlatra igent mondani.

 

És igen, még most is úgy gondolom, hogy ha valaki garantálná nekem, hogy huszonöt fok és verőfényes napsütés lesz egész nap, bármikor újrakezdeném az egészet. Természetesen a férjemmel.

Amikor divatba jött a fittness és a wellness, én már akkor fenntartással kezeltem - ugyanis nálunk az egy szál jacuzzi és a két fő részére alkalmas szauna már wellness-szállodává teszi a szállodát. Merülőkád persze nincsen, "merhátttőőőarrajaottatus". 

 

De soha nem gondoltam volna, hogy a wellness-t sikerül ennyire magyarosítani (nem vicc, ezt kaptam három napja e-mailben):

 

"Wellness disznóvágással."

 

Amíg eldöntöm, hogy ez váááá, vagy inkább nagyon ikszdé, addig játékot hirdetek hungarikumok "feltatálására":

 

Operabál sörrel és virslivel.

Háború fakarddal.

Nyaralás házimunkával.

Repülés papírhajóval.

Fogyás csokitortával.

Picasso zsírkrétával.

Mozi homárral és csokiszufléval.

Szépirodalom a csip-csip-csókával.

Testnevelés lustasággal.

Diéta zsírszalonnával.

Alkoholelvonó szilvapálinkával.

Zsiguli (sufni)tuninggal.