Idén korán jön a karácsony. Nem, nem arról van szó, hogy kimarad pár nap az évből, vagy hogy áttették a karácsony dátumát a nagyokosok, hanem arról, hogy már november elején tele lett minden karácsonyi dekorációval, mikulásokkal és az ösztönzéssel: VEGYÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉL!!!
Épp ezért elkerülöm a plázákat és a hipermarketeket, ha drágább is a sarki kisbolt, akkor is inkább oda megyek és a Vörösmarty téren képesek voltunk tegnap két utcát kerülni a karácsonyi vásár miatt (poénnak szántam, hogy kerülünk-e, de gyorsan valóság lett), na meg a tömeg miatt.
Tavaly ugyan betörtek hozzánk karácsony előtt és megtanultunk átkot szórni, de szinte azonnal lett riasztónk is és azóta némiképp nyugodtabban megyünk el otthonról. És persze jelzem azt is, hogy bérből és fizetésből élünk, nincsen plazmatévénk és százezer jurónk otthon, nincsenek nagy smukkjaim (tavalyig is csak ezüstök voltak, azt is elvitték), sem Csontváry festmények a falon (mivel csak egy éve költöztünk be, SEMMI nincs a falakon, nemhogy festmények) és úgy egyébként is: száradjon le a keze annak, aki még egyszer a személyes holmijaink között (bugyi, harisnya, zoknik, ruhák, könyvek) turkál.
Hajnalban arra ébredtünk, hogy bekapcsolt a 16 éves autónak a riasztója (ezt is ránkhagyományozták egyébként, nem saját erőből vettük meg, bár ez nem panasz, csak tényközlés), kikapcs, de valami nem stimmelt, a férjem kiment megnézni és azt látta, hogy a 16 éves autónak betörték az egyik ablakát és nyitva az ajtó, a teherautót - ami nem is a miénk - meg szintén feltörték, persze ablakkiveréses módszerrel és szétforgatták a vezetőfülkét. Az udvaron, zárt kerítés mellett álltak az autók, bezárva, természetesen általunk kiürítve, soha semmit nem hagyunk benne, a tavalyi kellemetlen érzés elég volt egyszer, nem kockáztatunk...
Egy embernek egy életre bőven elég az az érzés, hogy valaki ott mászkál a házában, a kertjében, nézegeti, hogy mi tetszik neki a mieink közül, szépen nyugodtan kupit csinál, a fehér szőnyeget összemássza sáros bakanccsal - annyira szívesen felnyalattam volna vele a grafitport, meg amit összemászott, vagy tizenötször egymás után -, hogy ott van, ott volt, hogy még talán örülhet is, nem kapott egyet a szeme közé, amikor hazaért és az is, amikor órák alatt ráébred - persze úgy, hogy ne tegye tönkre a nyomokat -, hogy mi nincsen meg. Minden egyes emlék, ami eltűnt, tízpercekig tartó zokogást jelentett. Meg nemalvást, a rendőrök és órákkal később a helyszínelők várását, gyomorgörcsöt, félelmet (hónapokig úgy mertem csak bejönni a házba, hogy a férjem bekísér) és rettegést, hogy mikor jövünk haza ugyanerre. És minden egyes hajléktalan, lump, szakadt ember és főleg némber vizslatását, kin látom meg a karperecemet vagy a fülbevalómat. Mondtam, nem érdekel, kin látom meg, leszaggatom róla... De persze ezt is vörös fejjel, zokogva...
Úgyhogy idén szépen rutinosan hívtuk a rendőröket, kerestünk elemlámpát, próbáltunk aludni és arra gondolni, hogy legalább a házba nem jöttek be... Jegyzőkönyv, aláírás, miegymás, kérdezgetés, hogy csak mi vagyunk-e ilyen pancserek - de nem, nemrég fordult elő, hogy az apuka elhozta az iskolából a nyolcéves fiát és mentek az oviba a négyéves tesóért. Nyolcéves és a táska kocsiban hagy, idegen lopós bácsi ajtót feltép, táskát elvisz, ajtót becsuk, elbattyog. (Még nincs gyerekünk és el sem tudom képzelni, milyen érzés lehet, de biztos, hogy dühömben nem érdekelnének a jogkövetkezmények, hogy finoman fogalmazzak.)
Az egész hétvégénk és még a jövő hetünk is megint tönkretevődött, vasárnap hajnalban nem tudtunk aludni, busójárás volt, csöngött a telefon állandóan, rendőrök voltak kint, helyszínelők és én meg úgy érzem magam, mint aki hetek óta nem aludt. A sírás kerülget, hogy megint miért mi, nézem a listámat, hogy mi mindent NEM csináltam meg emiatt, mert nem kicsit borult fel a napi rutin, próbálom vigasztalni a férjemet - egyébként kérdem én, milyen nagytudású tolvaj az, aki egy 16, azaz TIZENHAT éves autót szeretne kipakolni -, de nem vagyok ebben sem túl sikeres, mert azt mondja, ölni tudna, ha eszébe jut, hogy valami szemét itt mászkált az ablakunk alatt, leselkedett, hallgatózott, járkált.
Soha nem tudtam volna elvenni azt, ami másé. Soha nem kellett még használt számítógép sem, nemhogy olyan, amit mástól elveszek. Soha nem kellett semmi, ami másé, főleg ha a másik ugyanolyan "munkásember", mint én. Csak ülök itt és nézem, hogy az adóim nagy része elmegy olyanok támogatására, akik bűnöznek belőle és akik még többet vesznek el, illetve akarnak elvenni tőlem, mint maga a magyar állam. Csak azért, mert én nem ülök a szemétdomb kellős közepén és nem várom meg, hogy más eltartson, sem azt, hogy a sültgalamb a számba repüljön. Nem élünk hivalkodóan, nem élünk extra gazdag környéken - szóval nem értem.
És igen, miért megint mi, a félkész, iciri-piciri házzal (negyvennyolc négyzetméter), a tizenhat éves autóval??? A teljesen átlag, vagy talán az alatti bérünkkel? Ki és mit feltételez rólunk és miért nem elég az, hogy adózunk, miért kell nekünk még külön is eltartani a lump elemeket?!
A lényeg: rosszul vagyok, fáj a szemem, a gyomrom egyben van, semmit nem tudtunk ma megcsinálni, amit szerettünk volna és úgy egyáltalán: elég volt mindenből... És persze feszült vagyok és felébredt minden, tavaly óta elfelejtett rémálmom és paranoiám... Ja, és próbáljunk meg nyugodtan aludni.
Idén karácsonyra mozgásérzékelő lámpa és kamera jut nekünk. Ja, és ebből is elég volt, hogy szemét tolvajok miatt kell átgondolni a költségvetésünket és felvenni dolgokat a listára. De sajnos kénytelenek vagyunk erődítményt építeni, pedig a tolvajokon kívül semmi nem indokolná.
