Amikor a kasszánál vásárláskor meg szokták kérdezni, kérek-e még valamit, azt szoktam válaszolni (kivéve, ha "nem az a másik, hanem a bajuszos" nő áll a kasszában, mert attól szabadulni szeretnék minél előbb), hogy "Nem iszom, nem dohányzom és nem nőzöm."

 

Nőzni tényleg nem. Dohányozni fényévente egyszer. Inni meg csak buliban.

 

Viszont mi az, amitől függő vagyok? A férjem és a közös életünk, meg a szerelem. A kommunikáció, internet, fényképek, a laptopom és a telefonom. Továbbá a ruhák, cipők, ékszerek, a tejeskávé (vagy inkább a koffein), a horvát tengerpart, a hibiszkusz-tea, a zene, a ritmus, a szépirodalom, az olvasás, a külföldi turisták útbaigazítása, a tenger, a meleg, a tavasz, a nyár és a napsütés, a kabócák, a tenger morajlása, a halak (élőben és a tányéromon is), a búvárkodás, a síelés, a vásárlás, a szép harisnyák, a jó bulik, a jó viccek és a kellemes humorú humoristák, a barátaim és az e-mailjem.

 

De a legsúlyosabb talán - a szerelmen és a saját életemen kívül - a kommunikáció. Meg a vásárlás. Éppen Marian Keyes-t olvasok (Under the duvet, Chocolates in bed, amelyek, ha jól láttam, magyarul még - vagy már - nem elérhetőek) és ő is azt írja magáról, hogy megszállott cipő- és táskarajongó, így nem igazán jó őt olvasni, mert az alábbi alibiket találta ki a cipő- és táskavásárláshoz:

 

1. A gazdaság stagnál és ahhoz, hogy a recessziót megállítsuk, fogyasztanunk kell.

2. Ahogy anyám mindig mondja: Bármit is teszel, kérlek, alaposan tedd. Ha már vesszük a bevásárláshoz a fáradtságot, akkor az érje is meg - pusztán a lustaságunk ne vezessen ahhoz, hogy kizárólag egy pár cipőt veszünk.

3. Bármikor előfordulhat, hogy egy veszett City-róka (nálunk inkább egy éhező varjúcsapat) ellopja a cipőinket, ezért létfontosságú, hogy legyen tartalékba is egy pár cipője. Természetesen a több még jobb.

4. Jó lenne, ha mindenkinek lenne hobbija.

5. Szükségünk van olyan cipőre, ami megy az új táskánkhoz. Elvégre nem mutatkozhatunk nyilvánosan az előző szezonban divatos cipőben. Most őszintén, senki sem szeretne a gúnyolódás céltáblájává válni, nem?

 

A táskavásárláshoz pedig:

1. Szükségünk van olyan táskára, ami megy az új cipőnkhöz. Elvégre nem mutatkozhatunk nyilvánosan az előző szezonban divatos táskával. Most őszintén, senki sem szeretne a gúnyolódás céltáblájává válni, nem?

2. Miben tudnánk különben magunkkal cipelni a sok-sok Duna-kavicsot? (Az eredetiben Malteser, de muszáj volt helyettesítenem valamivel - a szerk.)

3. Egy második hobbi mindig szép dolog.

4. A veszett City-róka ismét lecsaphat és másodszor valószínűleg nem a táskák fogják érdekelni...

5. A szép táskák műalkotások. A műalkotások pedig a kultúra részei, vagy nem?

 

Amint írtam, én a ruhákhoz, cipőkhöz és ékszerekhez felfedeztem a harisnyákat és a varrónőmet (őt igazából nem is kellett felfedezni, mert már előttem is hihetetlen költeményeket alkotott), a kristályokat és a csajos kütyüket. Imádok mindent, ami piros, rózsaszín, pink, esetleg lila, sárga, virágos, indás, leveles, azaz vállalhatóan nőies.

 

Csak a körömlakokt nem szeretem. Nincsen rá időm. Szeretem továbbá a finom illatú kozmetikumokat is, de azokat nem vásárolom élvezettel, azok a szükséges rosszak és el kell menni a drogériába és meg kell keresni és imádkozni, hogy ugye nem vonták ki a forgalomból, nem emelték duplájára az árát és ugye lehet még kapni, illetve akkor éppen van és ugye nem lesz nagy sor.  

 

Ja, és a férjem sem túl jó pedagógus, mert amikor egy-egy újabb ádáz ámokfutásból szatyrokkal megrakodva hazatérek, akkor nem azt mondja, hogy már megint mit vettem és minek, hanem hogy milyen ügyes vagyok, ahhoz képest milyen kevés pénzt költöttem és nem igaz, hogy miért sokkal drágábbak a férficuccok és hogy nagyon jól áll minden, amit beszereztem. Érzem, hogy ez nem lesz így jó, mert van blúzom, ami fél éve áll a szekrényben, és bár nagyon tetszik, még nem sikerült felvennem. Nem azért, mert nincsen hozzávaló cuccom, hanem egész egyszerűen annyi a többi, hogy el sem jutok odáig, hogy eszembe jusson, jéééé, még ő is van. Szóval mielőtt becsődölök, vagy eljtuok odáig, hogy a fiztetésemet közvetlenül a kedvenc butikjaimnak utaltassam, valamit tenni kéne. A sok függőségem közül talán ez a legkárosabb. A bankszámlámra. (Jó, meg a kávézás is, de most nem erről van szó.)

 

Nem ritkán, de előfordul, hogy egy-egy vásárlásból úgy megyünk haza, hogy "csak" a férjemnek vettünk valamit. Valamiket. Legutóbb például elég sok mindent, én meg egy nyamvadt harisnyához sem jutottam.

 

Tegnap meg a tömeg volt az, ami hazahajtott... Lerhet, hogy öregszem? Vagy betelt a gardróbszekrényem?

 

Akárhogyis van, átnéztük a családi költségvetést és azt hiszem, tegnap este leszoktam a vásárlásról. Persze, ami szükséges, azt ezek után is meg fogom venni, de nem lesz olyan, hogy óóó, ez nagyon széééép... És megkezdődik az ismerkedési cécó: Szia, ruha, tetszel nekem, felpbróbálhatlak? Aztán meg: Hmmmm, jól áll(sz) nekem, jössz velem haza?

 

És nem, nem panaszkodom. Csak azt hiszem, lezárult egy korszak. Egy korszak, amiben a mániám és a szenvedélyem az uralkodó. Meg kell tanulnom felelősséget vállalnom azért, amit teszek. És persze, ami kell, az kell, tehát ha csizma kell, akkor csizma kell és ha az, ami nem nyomja a lábamat és nem vágódom el vele a jégen, x összegbe kerül, akkor azt meg fogom venni. De rájöttem, hogy ahhoz, hogy álmokat teljesítsek - akár közöseket, akár sajátokat -, nem szabad hódolnom a hobbimnak. (Bár ahogy láttátok, kaptam egy tippet, hogy Írországból olcsó Thaiföldre jutni.)

 

Nyilvánosan veszek búcsút tehát a szenvedélyemtől és remélem, hogy erős leszek.

 

Mint az anonim alkoholisták Amerikában: Sziasztok, Virág vagyok, tegnap este leszoktam a vásárlásról. Utoljára tegnap vettem magamnak harisnyát és fehérneműt, de most tényleg, leárazás volt, nem hagyhattam ott. A seggem nem fagyhat be a szoknyában, mert ugye elvárás a city office wear. És az nőknél mi más, ha nem szoknya?! És amúgy is, a másikat nem 3.700,- Ft-ért vettem, csak annak a feléért. De érzem, hogy tegnap este valami történt velem, valami, azon túl, hogy utálom a tömeget és a plázákban mindig rámrohad a kabátom meg a csizmám. Erősen fogadom, hogy innentől kezdve csak azt fogom megvenni, amire tényleg szükségem van. Érzem, hogy össze fog jönni. És ígérem, a régebbi cipőimet is elviszem sarkaltatni, a csizmámat is meg tudták csinálni. Bár kinéztem egy olyat, ami leáraztak és kényelmes is volt, csak lusta voltam elmenni érte, de utólag már nagyon örülök, mert az is egy jel volt. Egy jel, hogy sikerülnie kell.  És nem, kibírom a kis fekete kardigán nélkül is, amit kinéztem magamnak. De azért ugye néha elmehetek körülnézni és egy-egy darabot még megvehetek, ha nagyon tetszik és tényleg szükségem van rá? Ugye?! Ugye ez nem a totál absztinensek csoportja?

 

Ámen.