Gondoltam, fogok egy bögre kakaót - csak úgy, lélekmelegítőnek -, egy vastag takarót - mégiscsak tél van, azaz igazi melegítőnek - és nekilátok a következő posztomnak. (Ahogy gondolom végig a posztomat és hogy mit is szeretnék leírni, kezdek rájönni, lélekmelegítőnek és hangulatjavítónak nem egy bögre kakaó kéne, hanem a Szerencsi csokigyár.)
Mindig is izgága, nagyszájú, kommunikatív voltam. Olyan, aki ragaszkodik a megszokott dolgokhoz, akinek fontosak a barátai, meg az, hogy jó barát tudjon lenni. (Aztán ki tudja, ki és mit fog kommentelni.) Legalábbis én így hiszem. Múltkor olvastam egy német cikket, ami arról szólt, mi az a tíz dolog, ami el fog tűnni 2011-ben. Szerepelt köztük a hús-vér emberek barátsága.
Lehet, hogy kihalófélben lévő faj leszek, de büszkén vállalom: nekem fontos, hogy a barátaimnak élőszóban is el tudjam regélni a hülyeségeimt, hogy fel tudjam hívni őket és hogy ott legyenek a számomra fontos eseményeken is. Meg hogy alkalmanként esetleg jól le is tudjam itatni őket - még mindig elnézést kérek, komolyan, többet nem fog előfordulni -, elmenjünk vásárolni, segítsek nekik, teázzunk, kávézzunk, várost nézzünk, beszélgessünk. Ha nem is élőszóban, legalább telefonon. De nekem fontos, hogy lássam a barátaim arcát, lássam őket gesztikulálni, megegyék a maradék sütimet - vagy én egyem meg a díszítésnek szánt salátalevelet. Hogy legyen, akinek felveszem a telefont még éjjel is (kapcsolati problémák), sms-t írhatok akármikor és aki megmondja a véleményét, és akinek még azt sem veszem zokon, ha éppen nem akar, nem tud beszélni velem (tragikus események), vagy esetleg rohanok neki segíteni, amikor bajban van - pedig akkor már csak egy hét volt az esküvőnkig. Sőt, fontos, hogy éreztessem - ha nem is mindig, mert rossz napom nekem is lehet, vagy teljesen más programom, maszek munkám, vagy éppen egy másik barát -, rám számítani lehet, igen, még a lagzi előtti éjjel is, vagy bármikor máskor. (Teljesen más: egy időben felmerült bennem, hogy szemét leszek. Nem kicsit, hanem nagyon. Mert ha "mindenki anyja" vagyok, akkor mindig segítenem kell és ha egyszer mégsem tudok, vagy éppen nem akarok, akkor én vagyok a legnagyobb szemét. De ha mindig szemét vagyok és néha segítek, akkor meg nagyon jó fej leszek... Mindegy, igazi barátok nem érdemelnek ilyet, a többiek meg nem barátok és nekik nem fogok mindig segíteni, megoldottam a rejtélyt!)
Mert igen, kell, hogy legyen, aki minden hátrányos következmény nélkül az ember arcába vághassa, hogy mi is a véleménye (például egzotikus nyaralás ügyben), aki anélkül beszélje le a hülyeségekről, hogy kinevetné. És olyan is, akit meg lehet kérdezni az élet komoly dolgairól és esetleg más lesz a válasza, mint amire számítottunk. Meg hogy esetleg jobb ötlete lesz az eredeti felvetésre, mint ami nekünk valaha is eszünkbe jutott volna (olyan gyakorlati ügyekben, mint az állásváltás, vagy éppen a fizetésemelés, de akár egy-egy ruhadarab is).
De persze Virág élete nem csak játék és mese. El kell jutni addig, hogy az ember felismerje, ki az, akire számíthat. Ki az, akit a barátjának mondhat. (Remélem, akikre ez vonatkozik, az tudja, hogy róla is szó van.) És ha úgy is alakul, akkor is tudja, hogy akár hetek, hónapok múlva is hívhat és ott tudják folytatni, ahol abbahagyták, minden sértődés vagy rossz érzés nélkül, még ha a barátnőnknek van is egy pici lánya és esetleg várja a következő bébit és tényleg nem ér rá szinte sose, vagy a saját / szülei vállalkozását viszi és hajnaltól éjjelig dolgozik, vagy átmenetileg más, fontosabb dolga van, mint az éppen aktuális barátság ápolása.
És van, hogy csúnyán átvágnak. Az állítólagos barátok. Ami, az addigi kölcsönös és feltétlen bizalom miatt még sokkal rosszabbul esik, mintha valami "idegen" követné el. (Na, jogászkám, elköveti, persze.) Van, amikor túl kell lépni bizonyos dolgokon. Amikor fel kell ismerni, hogy azok, akik eddig körülvettek, azoknak nem feltétlen kell elmondani minden titkunkat és nem feltétlenül kell bennük megbízni.
Kaptam olyan e-mailt tavaly, hogy "Hello, van ilyen iratmintád? Mit tudsz a vizsgámról? Egyébként boldog szülinapot." Nos, úgy tettem, mint aki nem kapta meg a kérdéses levelet. Azóta nemhogy fenntartással, de leginkább sehogy nem kezelem az állítólagos barátnőt. Mert persze, segítek, szívesen - Virág anya mindenben -, de van, amit az én hülye, romantikus lelkem sem tud lenyelni. És ez ilyen volt.
Előfordult az is, hogy az egyik "barátnőm" házasodni készült. Tudtam, hogy nem veti fel őket a pénz és azt is, mennyibe kerül egy-egy lagzi, illetve még két férőhely. Beszéltem vele, hogy akkor mi is lesz, hogy is lesz és hozzátettem, nem baj, ha lesz esetleg vacsi és minket nem tud meghívni, megértem, tudom, hogy nem olcsó mulatság az ilyen - á, nem, csak a szertartás, aztán egy kis piknik és nem, nem lesz se vacsi, se lagzi. Jó. Még ajándékot is vittünk, megvolt a szertartás, a piknik és mivel akkor költöztünk új házba, kérdezgettem a barátnőket, hogy kíváncsi-e valaki a házra, jöhetnek, elvisszük őket. Ott és akkor derült ki, hogy lesz vacsora, amire mindenki más hivatalos az adott barátnői körből, csak mi nem. (Rém hülyén éreztem magam, és persze már akkor, ott eszembe jutott, hogy az, hogy ezt a többi lánnyal mondatja el, nem vall túl jó jellemre.) Én hülye persze még ezután is odaadtam az ajándékot - nem volt valami nagy szám, de inkább nekem kellett voln a elvernem a könyvesboltban. Persze sírni tudtam volna és elrohanni, de ilyenkor mindig uralkodom magamon, elvégre illedelmesnek neveltek. Pedig aki ismer, az tudja, hogy nem vagyok halkszavú, csendes, akit csak úgy odébb lehet rakni. Ma már tudomn, hogy a minimum lett volna otthagyni mindenkit és mindent, fel sem tűnt volna, ha a vacsiról nem hiányoztunk. Azóta nem vagyok kíváncsi az illetőre, sem a gyerekére, sem a férjére. Sajnálom, ez van. Nem tűröm, ha hazudnak nekem.
Egy évvel később ugyanez a baráti kör - újabb esküvő augusztusban, és tudja isten, de én már akkor éreztem, hogy egyrészt nem akarok elmenni, másrészt nekem a történelem mindig ismétli önmagát. Májusban elkezdték osztani a meghívókat, és már az egyetemi albérlettel szomszédos kiskutya farka is megkapta, én meg még mindig nem. Másfél héttel a lagzi előtt jött egy hívás - épp nyaraltunk, semmi kedvem nem volt felvenni -, de persze nem azzal, hogy ne haragudj, annyi dolgunk volt, elfelejtettem (mert előfordul, velünk is előfordult), hanem mintha mi sem történt volna. Öt nappal a lagzi előtt hozta a postás a meghívót - jut eszembe, mindenki más személyesen kapta meg -, amikor is felhívtam a "barátnőmet", hogy ne haragudjon, de a szomszédunk meghívott már ugyanarra a napra, és elfogadtuk a meghívást, mivel vártunk, vártunk és igazán nem várhatom el, hogy engem is meghívjon. De hogy ő már mondta korábban telefonon, meg hogy mindenkit meg fognak hívni. (Ez nem a Csipkerózsika és nem kellett sokszor 12 arany teríték...) Mondtam neki, hogy vártam, vártam, nem jött semmi, hát elfogadtuk a másik meghívást, amit most már nem mondhatunk le.
A valóságban pedig nem másik lagzi volt, hanem a 12 éves korom óta imádott REM-koncert a Szigeten, megvolt a két belépő, a világ minden kincséért sem hagytam volna ki. Lehet, hogy ez most lelketlenül hangzik, de azután, hogy egy évvel korábban hasonló esemény történt, ugyanabban a baráti körben, talán jobban oda kellett volna figyelni arra, hogy ez ne fordulhasson elő még egyszer. Mindegy, megtörtént, nem volt szép élmény nekem, de az REM-koncert kárpótolt!!! Óriási élmény volt. Még éjfélkor küldtem egy sms-t, hogy gratulálunk az ifjú párnak, de nem jött válasz, pedig ennek már két és fél éve.
Jó lecke volt, de ez a két (három) sztori kellett ahhoz, hogy megtanuljam, mikor is kell továbblépni, esetleg elengedni embereket. A férjemmel csak azon vigyorogtunk, hogy még két ember, akiket nem kell meghívni a mi esküvőnkre. Ennyivel is kisebb a költségvetés.
Most egy kicsit egyébként tartok a következő találkozástól, mert közeleg egy újabb esküvő, amin a fenti három perszónával (perszóna non gratával) is találkoznom kell. Már ha eljönnek. (Tudom, hogy el fognak jönni, mert megvan a külön véleményem róluk és biztos nem hagynának ki egy ilyen eseményt.) De mindegy, azóta már tudom a helyemet a világban - és a helyünket a lagzin, azaz ültetési rendet is, nem velük fogok ülni és ez nekem elég.
Furcsa, hogy felnőttünk, a legtöbbünknek fontos és napi 12-14 órát elvevő munkája van, családja, más barátai - mégis találunk időt egymásra. Furcsa volt először azt hallani, hogy nem megy, mert most apósom születésnapja van, vagy esetleg szüreti felvonulás az iskolában, aztán meg persze a gyerek(ek) miatt nem. De ezt is meg kell, meg lehet tanulni kezelni. Értelemszerűen a kisgyerekeseket nem várom el minden buliba. Nem volt sértődés akkor sem, amikor az egyik barátnőm azt mondta, szívesen jönne a lánybúcsúmra, de nekik akkor van a házassági évfordulójuk, így nem valószínű, hogy jön.
Egy régi barátommal pár napja emlegettük fel, hogy az első sajtófotó kiállításon együtt voltunk, alig 17 évesen. És emlékezett ő is! Pedig azóta a fél világot bejárta, most is épp a másik felén van. És úgy tűnik, marad is ott és marad az ékezetek nélküli beszélgetések világa. Persze, lazult a kapcsolat és a barátság köztünk, de tudunk egymásról.
És igen, vannak barátnőim és barátaim is. A barátság, az igazi barátság szerintem ugyanis nem nélküli. És itt nem arra gondolok, hogy ne lehetne viccelődni egymással, akár még nemtől függő vicceket is megengedni, vagy ne lehetnénk tisztában azzal, hogy a másik jól néz ki, vagy milyen ember - a barátnőinkről is tudjuk, nem? Csak tudni kell, hol a határ, mint minden másban is. Az viszont biztos, hogy egy ellenkező nemű barát teljesen másképp fog gondolkozni dolgokról és esetleg sokkal gyakorlatibb, illetve teljesen más felvetései lesznek, mint nekünk magunknak. Persze, egy fiúbaráttal nem lehet megvitatni a körömlakkokat, de kit érdekel? Viszont sok mindent másképp látnak, mint mi, hiszen másképp programozták őket. Tudom, hogy nehéz elfogadni egy-egy új (de akár még régi) kapcsolatban is, hogy úgy mutatunk be embereket: Ő a férjem barátnője, aki néha még nálam is fontosabb - de hosszú évek barátságát még egy házasság sem tudja feledtetni. És ugyanúgy: Ő a feleségem barátja, akivel éjszakákat beszélget át, fogadjuk nagy szeretettel... Kell tudni tolerálnelni, nem azt mondom, megtanulni kezelni, megtanulni nem féltékenynek lenni - de ez néha még azonos nemű barátokkal is feladat, nem?
Sőt, azt is kell tudni tolerálni, ha az internetes barátok tartanak ránk igényt. Hiszen vannak interntes barátaim is, hogyne. Ez a XXI. század! És segít a technika abban, hogy kapcsolatot tudjak teremteni és tartani a "virtuális" barátokkal, de abban is, hogy a többiekkel is. Én nem hiszek abban, hogy el fognak tűnni a barátok - maximum abban, hogy nem fogunk tudni minden barátunkkal találkozni, de attól a barátok még hús-vér emberek lesznek.
És félreértés ne essék, szeretem a férjemet és jó vele lenni, jó vele pihenni, jó vele beszélgetni és őt is az egyik legjobb barátomnak tekintem. De kell, hogy másokkal is beszélgethessek (igen, az én beszélőkémmel megáldva, sok más emberrel is beszélhessek), kikapcsol, feltölt. És megboldogult "fiatalkoromban" pedig voltak olyan barátnőim is, akikkel csak kézzel írott levélben tudtuk tartani a kapcsolatot. (Mindkét barátság azóta is tart és most már mailben levelezünk, esetleg csetelünk egymással.)
És hogy mi a jó barátság titka? Tényleg nem tudom. A legkülönbözőbb körből vannak ugyanis barátaim. Persze, ott az általános iskola, a gimnázium, a falu. Aztán az egyetemi csoport, kollégák, a közös hobbi, a közös érdeklődés, de még a 99-es helyesíró verseny és a FELVÉTELI ELŐKÉSZÍTŐ TÁBOR is. (Igen, jól olvastátok, mindkettőt!!!) Szóval nem tudom, hogy mi tarthat össze embereket. Vannak, akikkel szüntlenül közeledünk-távolodunk egymáshoz és egymástól, de vannak, akikkel évek óta elválaszthatatlanul szoros a baratság és megvannak nevek, akik mindig ugyanabban a sorrendben jutnak eszembe, ha arról van szó, kit kell meghívni, értesíteni, tájékoztatni, ki örül majd velem, illetve áll mellém a rendszer szidása közben.
És életem minden egyes nagy korszakára, illetve sorsfordító helyzetére van egy (esetleg kettő) név, aki ott volt, akinek elmondtam, akivel végigcsináltam, illetve aki végigcsinálta velem. A teljesség igénye nélkül emlékszem, hogy a csoporttárs legjobb barátnő, amikor a diplomázásom napján (!!!) szakított az éppen aktuális pasim velem, és én felhívtam, hogy visszamennék hozzá, szó nélkül egyik kezében zsepivel, a másikban Bailey's-zel nyitott ajtót, ölelt át és terelt a nappali felé, miközben én zokogtam. Vagy hogy a varrónő barátnőm a szakvizsgám örömére küldött egy virtuális talárt. Vagy hogy a gimnáziumi legjobb barátnőm, amikor megemlítettem, lehet, őt tüntetem ki a lagzink napján az egész napos segítő szerepével, rezzenéstelen arccal és szemrebbenés nélkül mondott igent. Vagy hogy amikor azt mondta nekem az egyik régi barátnőm, valamit nem akar, vagy nem mer elmondani, kapásból lehülyéztem, és közöltem vele, hogy a problémáival nem terhel és én nem a pszichológusa vagyok, engem bármikor hívhat és megpróbálok segíteni. Ha mással nem, legalább azzal, hogy meghallgatom. Vaaaagy az első sikeres vizsgaidőszak, amikor két, addig kizárólag tananyagon élt diáklány elfogyaszt egy üveg pezsgőt, majd másikért megy a boltba és az egyikük röhögve közli egy csivavára útközben: Némáá, macska pórázon, hihíííí!!! De volt, hogy éveken át néztem meg "papíron" filmeket a barátnőmmel (esetleg ő volt moziban, de biztosan nem velem) és azt is tudtam, mikor kell "jesz-nó kvescsönöket" feltenni a barátnőmnek, mert éppen otthon van a családja (és amikor mi fiatalok voltunk, se mobil, se vezeték nélküli telefon nem volt még nagyon).
És igen, tudom, hogy a barátatim nem a családom, nem a családtagjaim és soha nem is lehetnek azok, de én a barátaim nélkül - ahogy a családom nélkül is - félembernek érezném magam.
Ezek után már csak azt szeretném tudni, hogy én milyen barát is vagyok. Nos? :)
