XXIX

 2011.06.15. 21:34
"Megint egy évvel öregebb lettél és bölcsebb is talán, őrizd meg az emlékeid és légy nagyon vidám..."
 
Persze, gyerekkorban még rendben van, de most, egy évvel a harmincadik előtt, nőként, ez annyira nem könnyű. Vagy mégis?
 
Mindig is fiatalabbnak néztek, mint ahány éves voltam. Mindig is zavart, hogy kis csitrinek gondolnak (és igen, akár a bíróság előtt is, az ellenfél ügyvédje, vagy akár maga az ügyfél), de soha nem akartam idősebb lenni. Csak azt, ne nézzenek kislánynak.
 
Fura dolog ez a születésnap, mert mindenki sok boldogságot kíván, hív, üzen, ír - de kezdek valahogy úgy lenni ezzel is, hogy szép, szép, mint a karácsony, de az év többi részében hol vagytok? Persze tisztelet a kivételnek és jól esett, hogy legalább most rámnyitották a virtuális ajtót. Fura azért is, mert én nem érzem magam 29 évesnek. Lehet, azért is, mert nagyon sok mindent még nem sikerült megvalósítani, amiről azt hittem, hogy 29 évesen már azért nem itt fogok tartani. Tudom, annyira túl sok okom nincsen panaszra, de az álmok viszik előre a világot, illetve az embereket, nem?
 
Lehet egyébként, hogy felül kéne vizsgálnom az álmaimat, hogy miért is ragaszkodom hozzájuk annyira.
 
De inkább hadd meséljem el a születésnapomat. Szerettem volna szabadságon lenni a mai napon, de mivel pont egy hónapja dolgozom a jelenlegi helyemen, álmodni sem mertem volna arról, hogy szabadságot kérjek. És hogy miért a szabadság egyébként? Mert a munkámnak sikerült a szülketésnapomat az alábbiak szerint tönkretennie:
 
- Tavaly a volt kollégám vezércsellel beelőzött és két perccel azelőtt vett ki a születésnapomra szabit, ahogy én szerettem volna. Ezek után nem volt elég, hogy egyedül vagyok, reggel 7-kor kellett kezdenem, hogy el tudjak jönni időben, ami nem sikerült, ráadásul a volt főnököm még azt is közölte: mit vagyok úgy oda, ez is csak egy olyan nap, mint az összes többi és nem érti, hova és miért rohannék, amikor annyia munka, hogy akár éjfélig is bentmaradhatnék.
 
- Két éve szakvizsgáztam, elvileg otthon kellett volna ülnöm és tanulnom kellett volna, de éppen aznapra kaptunk idézést. Ráadásul nem a fővárosban, hanem Pécsett tárgyalták (nem értettük egyébként ezt sem, hogy miért vagy hogyan) - és még nem volt kész az autópálya. A férjemnek olyan céges dolga volt, amit nem lehetett másnapra tenni, így autókázhattam le egyedül Pécsre, az országúton, ahol a tárgyalás irtó pocsék volt (nem miattam, teszem hozzá) és aztán szintén egyedül haza. Nagyon remek volt, a táskámban az ügyiratok és a tanulnivaló...
 
- Három éve pedig szintén sikerült elvesztenem egy pert, amit a mai napig nem ért egyetlen jogász sem, hogy hogyan, de a lényeg: elkaszáltak a szülinapomon.
 
A többire meg nem emlékszem, illetve harmadéves egyetemista koromban a munkajog szigorlatra készültem, az sem volt felemelő.
 
Utoljára a 17 éves születésnapom volt igazán telitalálat, akkor igazán királylánynak éreztem magam, imádtam.
 
Idén úgy alakult, hogy névnapomra Dumaszínház jegyeket kaptam - pont a szülinapom előestéjére. Mondtam, hogy remélem, így már csütörtök este elkezdődik a szülinapom és vasárnap hajnalban ér majd véget.
 
Az előadás fantasztikus volt és soha jobb előestét. Pénteken már hajnalban, amikor felébredtem, mondta a férjem, hogy nagyon boldog szülinapot, meg reggel is. Elmentem reggel zuhanyozni és amikor visszajöttem, akkor Halász Judit Boldog születésnapot! száma fogadott (könnyekig meghatódtam, ugyanis életem első 25 évében a szüleim minden egyes szülinapunkon ezzel a dallal ébresztettek minket), és aztán ajándékba megkaptam a régóta kinézett, csodaszép karperecet. (A betörés óta csak egy igazi karperecem volt, szerettem volna már nagyon egyet. Még egyet.) Röviden és tömören: végigbőgtem a számot, szegény Juci néni, nem tehet róla - de örömömben sírtam. (Meg az eltelt idő felett, hogy már nem vagyok gyerek, hogy jövőre 30 leszek, de ezt nem szívesen árulom el.)
 
Hiába ment el reggel mindkét busz az orrom előtt, nem érdekelt, nem hagytam magam. A nap nyugisan indult, kaptam sok-sok üzenetet és e-mailt, telefonhívásokat és úgy voltam vele, hogy csakazértis jó napom lesz.
 
Már alig volt egy óra vissza a munkaidőből, amikor beesett egy olyan munka, amit lehetetlen volt egy óra alatt megcsinálni (persze, amikor bejelentkeztek, nem azt mondták, hogy kétórás munka) - nekem viszont időre haza kellett érnem, mert jöttek a szüleim. Közel fél órát sikerült ráhúzni a munkaidőre, ami pénteken egyébként is bosszantó, hát még egy ilyen napon, a sírógörcs kerülgetett, hogy ez tényleg nem lehet igaz, valaki ezt direkt csinálja, nehogy kellemes legyen a szülinapom.
 
Otthon már jó volt, és mivel kánikula is, egy szál bikiniben pezsgőztem, igaz, hogy egyedül, de az életben nem esett jól annyira semmilyen hideg ital, mint az akkor.
 
A torta isteni volt (tiramisu), elfújtam a gyertyákat, a nappaliban persze minden tiszta kakaópor volt (amit a férjem másnap "fekete porként" emlegetett, követelte, hogy takarítsam össze és amúgy is ez micsoda - mondom, gondolkozz egy kicsit. Hát hogy ő nem tudja. Tényleg? Tényleg. Akkor kóstold meg. Fúúúúj, nem. Jaaaaaaa!)
 
Reggeliztünk egyet komótosan szombaton, aztán a drágám elindult a dolgára. Már gyanús volt, hogy mondta, elvisz valahová délután, de azért még rámszólt, pakoljak össze és ha nem gond, takarítsak ki (okés, én vagyok az ünnepelt, nekem lesz ezek szerint meglepi-bulim és én takarítsak???). De persze megtettem, ami tőlem telt. Közben feltűnően sok ideig maradt távol és a kínaitól is csak nekem hozott ebédet. (Aki ismeri, tudja, hogy a férjemnek nem játék az ebéd és étellel soha nem viccel.) Csalódott volt az időjárás miatt (péntek kánikula, vasárnap verőfényes napsütés, közte hideg és eső), de akkor még mindig nem tudtam, mi vár rám...
 
Miután nem akartam felvenni a csinos "kis fekete" rucikámat, mert nem tudtam, mi vár rám és mondtam, én azért fagyizni vagy sütizni nem így mennék el, mondta drága férjem, hogy jó, akkor úgy öltözzek fel, mintha fagyizni mennénk. Erre én mintás harisnyát, farmerminit és egy csinosabb felsőt húztam... És sminkeltem, ahogy szoktam.
 
Szépen elkészültem, háromra, ahogy sürgetett és vártam. És vártam. Meg vártam. És vártam. (Említettem, hogy egyébként nagyon türelmetlen típus vagyok?)  És vártam. Már a sírógörcs kerülgetett, hogy mivanmááááá, és csak annyit mondott, hogy a sofőr késik. Ehhh, de jó, gondoltam, pedig most élvezem az életet, nem akarom, hogy elraboljanak.
 
Aztán megérkezett a férjem egyik barátja, és állítólag vártunk még egy embert, utána indultunk volna el. Fél négykor aztán - amikor én már magamhoz vettem egy fél üveg pezsgőt és szépen elkezdtem iszogatni - betódultak a barátaim a nappaliba és Boldog Születésnapot! konfettit dobáltak rám...
 
Dézsavű érzésem volt, mert meglepetés kerti party-t tartottunk a szemerkélő esőben, 18 fokban (ha egyszer a kezeim közé kerül az időjárás-felelős, komolyan és alaposan elbeszélgetünk arról, hogy ez most mi: a lagzink napjával is ugyanezt csinálta, és most is, azaz előtte ragyogó idő, utána ragyogó idő, aznap pocsék és kritikán aluli, ráadásul eső is). De mindegy a grillsütő a fedett kocsibeálló alá került, a kerti garnitúra is és nagyon jól éreztük magunkat.
 
Nem is tudom, mikor nevettem annyit utoljára - persze, előtte a Standup előadáson -, fantasztikusan jól éreztem magam. Ugyan el kellett menni röviditalt vásárolni, mert az nem volt már otthon, csak legalább 30 üveg bor, de az örömöm még nagyobb lett, amikor kiderült, este bulizni is elmegyünk!!!
 
Egyébként azt is megtudtuk, hogy május 29-e as maszturbáció világnapja - ezen szerintem még egy csepp alkohol nélkül is jókt lehet viccelődni, hát még némi alkohollal körítve! Mindenkinek a fantáziájára bízom a poénokat...
 
Igazi királylánynak éreztem magam, persze az idő hideg volt és beszorultunk a házba, de legalább együtt volt a társaság (már aki el tudott jönni) és... Jókat beszélgettünk, ettünk, ITTUNK (naná, próbáltam elfelejteni, hogy iksz-iksz-i-iksz éves lettem) és elindultunk bulizni.
 
Az első hely nem volt okés, de a másodikon nem voltak sokan és mi sem maradtunk sokan, de táncikáltunk egy pár órát, bár a végén inkább cseréltem volna a dj-vel, mert nem vette észre egyálatlán, mire vevő a közönség és mire nem - de mindegy, jól éreztük magunkat és kész. És délelőtt 10-ig aludtam.
 
Életemben nem volt még ilyen jó születésnapom, és köszönöm mindenkinek, hogy ott voltak, hogy a kérés ellenére kaptam ajándékokat (ajjjajjj, és milyen ajándékokat: pink hátlapot a telefonomra, epres pólót, ha már eper-mániám van, csokoládés arcpakolást, ha már fogyókúra, CSOKÍÍÍÍÍKAAAAT, szakácskönyveket, sminkkészletet - csupa-csupa találó holmit)!
 
Köszönöm mindenkinek, hogy kitartott a hideg ellenére, köszönöm a szervezést (imádom a férjemet, nem mellesleg!!!), köszönöm a húspácolást és a grillezést a fiúknak, a tortát a barátnőmnek, a részvételt, az éjjeli bulizást! Egyszóval (két szóval): KÖSZÖNÖK MINDENT!
 
Aki pedig egy kicsit viccesebb (és rövidebb, khm - tudommmm, hogy sokat beszélek!!!) formában szeretné olvasni a beszámolót, annak íme egy rövid "versike" az egyik meglepetés-vendég tollából (blogjából): 
 
 
Egyébként már most azon gondolkozom, hogy a következő szülinapomon (ami háromikszes buli lesz) kiteszünk magunkért: bérelünk valami helyet, hívunk koktélost, esetleg valami dj-t és oltári nagy ereszdelahajamat-bulit csapunk. És szeretném, ha azok, akik nem tudtak eljönni, jövőre ott lennének (Írország, Szeged, sokat dolgozó, családozó, dolgozó, beteg, tanuló, egyébként elfoglalt barátok).
 
A királylány-érzés azóta is tart és nagyon élvezem! (Ehhez biztos kellett, hogy én is úgy álljak a dolgokhoz, de most a végeredmény a lényeg...)
 
És tudjátok, mit? Nem is rossz 29 évesnek lenni. Főleg, hogy nem is érzem magam annyinak!

Van egy álmom. Szeretnék magamnak spinningre normális edzős nadrágot. Azaz nem pamutot, hanem valami speciális technikait (az én olvasatomban műanyagot), ami nem szívja fel a nedvességet, mert tényleg nem kényelmes negyvenöt percet a csuromvizes naciban tekerni. Mindegy.

Múltkor nyakamba vettem az outleteket - az egyik kedvenc márkám üzletét épp felújítják, egy tizedakkora lyukban árusítanak négy pár cipőt és háromféle nadrágot, mint annak előtte. A másik nagy boltban volt is nadrág, a méretemben is, fel is próbáltam, gondoltam, ez csak jó lesz. Na.  A futós-biciklizős nadrágokon általában van egy olyan varrás a fenék és a comb résznél, amitől úgy néz ki az ember lánya, mintha egy csuklós busz seggét öltötte volna magára. (És ez nem is a párnázott biciklis naci volt!!!)

Mondta az eladó csaj, megnézi szívesen, jó lett-e rám, de mondtam neki, nem mutatom meg magamat, mert rosszat álmodna tőlünk: tőlem és a fenekemtől. Merthogy ebben a nadrágban olyan, mintja mindig lenne velem valaki. Vigyorgott és mondta, hogy igen, ez nem egy nyerő szabásvonal.

De nem adtam fel, gondoltam, megnézek olyan sportboltokat, ahol mindenféle cuccokat árulnak - persze, hogy az én méretemben nem volt a kiszemelt nadrágokból.

De sehol nem húztak fel annyira, mint tegnap este... Bemegyek az üzletbe, letámadom az első eladónőt és közlöm vele, hogy saját részre szeretnék térd alá érő edzős nadrágot. Kérdezi, mekkora méret - mondom, 38-40. Erre rángatja kifelé a hosszú szárúakat. Mondtam, bocsánat, én térd alá érőt szeretnék. Erre ad egy fekete színű, 42-es méretűt. Mondom, köszönöm, 38-ast és 40-est szeretnék felpróbálni. (Szerintem már akkor sem voltam türelmes.) Csak 40-est kaptam feketében, 38-asból olyan volt, amiben volt egy lilás-pinkes csík oldalt. Jó, felveszem, legyen szíves nézze meg, van-e ilyen tiszta feketében, vagy olyan színben, amit a narancsos-rózsaszínes felsőmhöz fel tudok venni (a lilás pink nem olyan ugyanis).

Jó. De azért szerinte vigyem be magammal a 42-est is. (Ekkor robbanásközeli állapotban voltam, nem is kicsit.) Négyszer magyarázta el, hol van a fülke - köszönöm szépen, öt éves korom óta tudok olvasni!!!! -, majd alig értem be, már nyomakodott is utánam, hogy felvettem-e.

Nem, nem vettem fel, mert még előtte el kellett téged küldenem az 56-os méretű, jó édes és satöbbi felmenőidbe, akiknek akkora seggük van, mint egy egész lászvegászi szállodakomplexum.

És alighogy kimondtam az átkomat, megszólalt Lilly Allen Fuck you című száma, amit muszáj volt félhangosan végigénekelnem és csak utána vettem fel a nadrágot.

Imádkoztam a szám közben, hogy legyen jó, vagy urambocsá, még akár nagy is a 38-as, csak azért, hogy a fejébe állíthassam a fogast. Jó lett a 38-as, a 40-es nagy volt, a 42-est meg indulatból vágtam vissza hozzá, még a próba előtt. Mondtam, jó lett a 38-as, de fekete kellene, mert nem megy a felsőimhez a színe.

Biztosan? Mondom, pink a narancssárgával? Jó, ő nem venné fel (és innét idézem szó szerint:), "De neked nem teljesen mindegy?!"

Aki ismer, tudja, hogy ritkán szoktam lefagyni. Ritkán nem tudok frappánsat és azonnal válaszolni, de ez ilyen volt. Azóta eszembe jutott, hogy de, egy nyomorék tukánra szeretnék hasonlítani spinningen és squash-on!!! Hogyisne, mindegy, a melegbüszkeség színeibe szeretnék öltözni és a hajam meg lila lesz.

Erre még hozzátette, hogy tud mutatni más márkát, de azok drágábbak, tízes körül vannak - akkor már nem akartam belemenni, hogy a pink csíkos is alulról súrolja a 11-et, szóval mindegy.

Ja, és amennyire nyomakodott utánam a próba elején, annyira eltűnt a végén, hogy vívjak meg egyedül a nyomorék nadrágokkal, fogassal és akasztóval, nem beszélve a hülye csiptetőről.

Mellesleg fehér, anyagában csíkos blúz volt rajtam, grafitszürke, hajszálcsíkos szoknya (blúz szoknyába tűrve), fekete harisnya és fekete balerina (mert abban tudok futni a buszhoz). Szóval nem értem, miből gondolta, hogy akár brünhilda méretű lennék, akár a szivárvány színeit szeretném magamra húzni, amivel nincs is gond, ha külön-külön történik, de ő miből vette le, hogy én ezeket egyszerre szeretném?!

Amióta sikerült lefogynom és végre megint beleférek a 38-as ruhákba, nagyon jól érzem magam. Megszenvedtem azért, hogy újra így nézzek ki, hetente kétszer hatvan percen keresztül nem foglalkozom azzal az edzéseken, hogy fáj és elég volt és fáradt vagyok, éhes, szomjas, melegem van - akkor ne akarják rámtukmálni a 42-es méretet, amibe kétszer beleférnék... Annyira felgőzöltem az agyamat, hogy bár tegnap egész nap csak a turmixot ihattam volna (heti egyszer ajánlott méregtelenítés), kénytelen voltam venni egy jégkrémet és azzal lehűteni magamat.

Most azon gondolkozom, visszamenjek-e és kipróbáljam-e, megint így bánik-e velem - és ha igen, szóljak-e a főnökének. Mert ez nem eladó, ez egy fatehén és ha én akárcsak fele ennyire szarul végezném a munkámat, már régen éhen haltam volna...

Persze ettől sem lesz edzős nadrágom továbbra sem, de legalább többet nem botolhatok bele ebbe a nagyseggű, kétbalkezes némberbe.

Bútorcsere Virágéknál

 2011.04.25. 12:36
Minden igyekezetünk ellenére penészedtünk. A hálószoba is, nem is kicsit. Gondoltuk, hívunk szakembert és valami befecskendezős csodamódszerrel megszüntetjük a penész okát (ház alól felszívott víz), vagy hogy is magyarázták...
 
A módszer hatékony volt, azóta máshol penészedünk. Már régóta volt szó róla, hogy le kéne cserélni az ágyunkat - négy éve használjuk -, ahogy arról is, hogy a gardróbszekrény kicsi és kellene valami nagyobb.
 
Húztuk a dolgot már egy ideje, aztán kijelöltük a húsvétot, hogy mi bizony megveszünk mindent, a réi ágyat szétszedjük, a szekrényekből kipakolunk mindent a nappaliba, azokat is szétszedjük, új bútorok be, összerak, kitakarít és akkor hétfő délutánra bepakol és minden rendben lesz.
 
Az első meglepetés akkor ért, amikor szétcsomagoltuk a matracot - összetekerve szállítják, tárolják és vesszük meg -, ugyanis a szétgöngyöléstől számított 72 óra múlva veszi fel a végleges alakját. De jó! Aludhatunk a nappaliban a kanapén, a dobozok és ruhák között, de kis vicces ez a dolog! Jó, egyébként is az ágy lett volna az utolsó, mert ugye az ágy helyén össze lehet rakni a szekrényeket, de akkor is. Nem aludtam valami jól a kanapén - a hálóban észak-déli irányban fekszünk, a nappaliban kelet- nyugatiban, vagy ez nem tetszik, vagy hogy nem a megszokott, vagy a derékfájásom miatt nem jó, de nem jó ott aludni. Vagy a kupi miatt nem jó...
 
Szóval péntek este elmentünk megvenni a bútorokat, sógor segítségével - az üzlet honlapján ugyanis az is ott van, hogy melyik csomag milyen nehéz és csak az ágy volt 53 kiló. Na mondom, én ezt a derekammal fel nem emelem, szóval kaptunk segítséget. Sógor jött szombat délelőtt is segíteni ki- és behurcolkodni. Szombaton felkelés után elkezdtünk az ágyból kipakolni a padlásra, aztán meg a nappali közepére a ruhákat a szekrényekből. Akasztósak a vasalódeszkára - hova máshova, és szép kis ösvényeken lehet azóta lavírozni.
 
Az én fogalmaim szerint úgy nézünk ki, mint a mutatványos cigányok, amit azóta nagyon sűrűn hangoztatok is, a férjem utálja a kifejezést, a húgom meg azt mondta, hogy akkor néznénk ki úgy, ha a kocsiba pakoltunk volna be mindent. Szombat este még tudtam ezen röhögni, azóta már nem megy. Azért sem, mert négy fiók az előző szekrényből a konyhában lakik azóta is, a terasz (is) tele van a kidobandó holmijainkkal és két nap alatt tele lett a hócipőm ezzel az egésszel.
 
(Húsvét)vasárnap napközben kiderült, hogy a három gardróbszekrényből az egyik törött (persze, hogy az utolsó), ráadásul három oldala is (éljen a lapraszerelt bútoros áruház), vissza kell vinni. Csodával határos módon a hat darab fél méter széles és 2 méter 30 centi magas üvegajtó közül egy sem törött, nem repedt, nem karcos. Már ez sem érintett tegnap túl jól, de úgy voltam vele, két szekrénybe pakolunk vissza akkor, de legalább eltűnik a kupi...
 
Mivel húsvét is van, vasárnap délután a férjem családját "látogattuk meg", úgyhogy felfüggesztettük egy időre a bútorral való legózást.
 
A törött szekrény óta görcsbe rándul a gyomrom, ha a férjem kiszól a hálószobából - a "Gyere be két percre!" azóta összekapcsolódott a gyomorgörccsel és úgy látszik, nem hiába: az ágyunk fejrésze is karcos.
 
Okos, felnőtt, ellentmondást nem tűrő nőként azonnal sírva fakadtam és vigasztalhatatlan voltam. Az ágyat is vissza kell vinni! (Hol fogok aludni? Mikor fog eltűnni a kupi? Mikor lesz KÉSZ???? Mert hogy én most készen vagyok, az biztos, de mikor tudjuk megoldani ezt az egészet? MIKORRA lesz készen?)
 
A férjem azt mondta, ebből annyit tanultunk, hogy soha többet nem fogunk semminek úgy nekiállni, hogy ünnep van és nincs nyitva az adott áruház. Mondom, ja, és a két és fél méter hosszú dobozokat mivel viszed vissza és mivel hozod el az újakat? Mert az egy dolog, hogy péntek estére kaptunk kölcsön teherautót, de az kölcsön volt és nem alapozhatunk családtagok és barátok folyamatos jóindulatára.
 
Vagy mégis, bár holnap délelőtt a férjem felhívja az ügyfélszolgálatot és meglátjuk, hogyan tovább. Ami jó az egészben, hogy a ruhákat legalább el tudjuk pakolni ma délután, hogy mondjuk van hol aludnunk, hiszen ott a kanapé. 
 
Amit tanultunk, az az, hogy legközelebb a dobozok kibontása nyitvatartási időben fog történni, illetve veszünk jó széles ragasztószalagot és már a parkolóban megnézzük, minden rendben van-e. Lehet, hogy cikis lesz a pakolás, hogy rengeteg időbe fog telni mindent átforgatni és megszemlézni, ráadásul csak világosban célszerű a mutatványt elvégezni, de egy utat meg lehet spórolni vele. Ja, és soha többet nem kívánok semmit sem úgy lecserélni, felújítani, csinosítani, hogy közben már ott lakunk.
 
A férjem szerint azóta a szívásnak új szinonímája van: lapraszerelt bútorok összeszerelése. (És nem azért, mert nem tudja, mi fán terem a csavarhúzó, többek között a konyhabútort is ő tervezte, amit kellett, legyártatott, összeszerelte és szervizeli azóta is, ő csempézett a konyhában, tehát tényleg ért ezekhez a dolgokhoz. Meg egyébként is, nagyon bénának kell lenni szerintem ahhoz, hogy ezeket a lapraszerelt, előre kifúrt lyukas, részletes ábrás szarokat az ember, és akár az ember lánya is, ne tudja összeszerelni.)
 
Na, hát erről ennyit. Holnap pedig új munkahelyen kezdek. Jó lesz, mert egyébként is ideges vagyok már, meg tartok tőle, de így a nyomorék bútorok miatt (csak jelzésszintjén teszem hozzá, hogy egyikünk másfél havi fizetése maradt ott a bútorokért cserébe) még sokkal jobb lesz elkezdeni "az új munkahelyi életemet".
 
Akit érdekel, az nézzen vissza egy hét múlva, mert megírom, mi történt a reklamációnkkal és mikorra lettünk készen... Ha egyáltalán...

süti beállítások módosítása