Jól van, Virág, megnyugodhatsz. Most már boldog lehetsz. Ez nem a Dallas és te nem Bobby Ewing vagy, illetve Pamela, nem fogsz felébredni arra, hogy még mindig nem volt meg a lagzi. Mi ez a zaj? Ébresztő?! Már negyed 10 van? Kelni kell...

 

Kinyitottam a jobb szememet és láttam, kint hasig érő napsütés van. A boldogság helyett komolyan számbavettem egy kiadós sírógörcsöt, ugyanis előző nap, egész előző nap (AZ ESKÜVŐNK NAPJÁN!!!) szakadt az eső és alig volt 15 fok. Látszott a lehelletünk az étteremnél délután és a fényképész művész úr alaposan meg fog szenvedni a libabőr eltüntetésével. Ugyanis én, nagytudású, a varrónő azon kérdésére, hogy bolerót vagy stólát kérek-e, stólát választottam. Szatén vagy organza? Organza. Miért is ne. 40 fokos kánikula tikkasztott akkoron. Két héttel a lagzi előtt...

 

Most meg... De ez nem éri, egész szombatra olyan időt jósoltak, mint pénteken volt és pénteken sütött a nap! Grrrrhhhhh...

 

Másrészt viszont: az időjárást leszámítva minden tökéletes volt. És hogy hogyan? Januártól szerveztük. A folyamat végét az előző blogban meg is énekeltem.

 

Szerdán voltam utoljára dolgozni a nagy buli előtt. Este még a nyitótáncot kellett gyakorolni, meg összepakolni mindent, amit még el kell készíteni, vagy amit a szüleimnek kell intézni, mivel csütörtökön - a hely közelsége miatt - ott aludtunk. Jó későn feküdtünk, de legalább tudtam aludni, ami előtte nem nagyon ment.

 

Gyönyörűséges, kellemesen meleg volt a csütörtök reggel, verőfényes napsütés - vagy fél órán át azért imádkoztam, hogy ne essen szombaton és hogy ilyen idő legyen akkor is. Úgy voltam vele, hogy mivel szereztem fehér esernyőt, kettőt is, egészen biztosan nem fog esni. És egyébként is, ha mégis, kit fog érdekelni, hogy pár csepp hulldogál.

 

Persze napjában hatszor néztem három különböző időjárási oldalt, amelyek hatszor mutattak különböző jóslatokat szombatra - ilyet többet nem teszek, mert egyik sem jött be végül. Végre elindultunk csütörtökön és megkezdtük az utolsó köröket. Először a varrónőnél, mivel másfél nap alatt kifogytam a rámszabott, rámszorított ruhámból. Azt hiszem, a stressz a legjobb fogyókúra, de senkinek nem ajánlom. Így a ruhám felsőrészét is csak két nappal a lagzi előtt készítették el véglegesre, le ne csússzon a pánt nélküli költemény. Aztán további telefonos és e-mailes egyeztetések jöttek, és a felismerés: lesznek, akik az ígéret ellenére nem tudnak, vagy nem akarnak eljönni. És nem tudom, hogyan történt, de két számomra kedves vendéget ki is felejtettem a sorból. Igen, a meghívandók sorából. Szerencsére nem harapták le a fejemet és bár életem egyik legcikibb telefonhívása volt, szombaton mégis ott mosolyogtak a templomban, velünk, nekünk, értünk.

 

Csütörtökön volt még az is, hogy felhívtam a cukrászdát, ahonnét az aprósütemény volt, hogy másnapra akkor van-e néhány kiló... pillanat, mindjárt mondom, bitang sok süteményt. Igen, 26 kiló, tudnak róla. Hű. Reggel ötre is akár mehetünk érte. Jó, és még kettőt kérünk külön becsomagolni, abban pedig ne legyen zserbó. (Igen, a zserbó a legnehezebb sütemény, ezért abból kevesebbet kértünk mindig, mindenhol.)

 

Csütörtök este még elmentünk a dekoros-virágoshoz, aki megmutogatta a külön nekünk vásárolt virágokat, szalagokat, plusz elvuittünk neki mindent, amit mi készítettünk: mécsestartó, menükártya, ültetőkártya, köszönőajándék. Bevallom, hogy bár élénk a fantáziám, a megmutatott alapanyagokból nem tudtam annyira meseszépet álmondni, mint amennyire szép lett a végeredmény. Már nagyon régóta tudtam, hogy a csokromban muszáj borostyánleveleknek lenniük, legyünk az év akármelyik szakaszában. Jó ötletnek tűnt a terembe vezető belső lépcsőre a sziromszórás is - szirmok helyett borostyánleveleket, illetve indákat kaptunk.

 

A szeptemberi eperes torta lett az egyik rögeszmém. Az teljesen tiszta sor volt, hogy emeletes torta lesz. Nem állványos, hanem rendes, egymásra épített emeletes torta. Először fehér marcipán bevonatot szerettem volna, fehér élőrózsa dísszel. Semmi ciráda, legyen szép a maga egyszerűségében. Aztán megláttam egy olyan tortát, hogy fehércsoki rudak voltak a szélén körben, mint a nádkerítés és fehércsokiba mártott eper ráhalmozva. Beleszerettem és elkezdtem epret hajtani. Szeptemberre. Volt két zöldséges ismerős is, az egyik nem tudott segíteni, a másik két nagykereskedőt is felhajtott nekünk és megrendelte a négy kiló epret, ami kellett a tortára. Nagyker áron. Aztán hívott csütörtök este, hogy a magyar eperes ember, mivel rossz idő volt, nem hoz epret. Nem tudja még, mi lesz, lesz-e eper. (B tervként feketeszőlő szerepelt...) Este, amikor odaér, akkor derül ki, mert az import eper szállítója meg azt mondta, neki mindig meglepetés, mi van a kamionon. Fél 12-kor jött éjjel az sms - de akkor már a szememet kibőgtem -, hogy megvan az eper!

 

Bár úgy tűnt, alig végeztünk valamit csütörtökön, este 9-kor már laposakat pillogtunk. Lehet, hogy az eperért végzett elszánt hiszti volt az oka. Tényleg nem értettem, csak tiszta szaladgálás volt a nap... De legalább akkor is tudtam aludni, az epres sms-ig. Péntek reggel 8-ra mentem a kozmetikushoz, még egy jófajta kényeztetős-arcmasszázsos csomagra. A stressztől ugyanis  vörös foltosra száradt az arcbőrőm (és marékszám hullott a hajam), de ezt sikerült eltüntetni és legalább arra a másfél órára nyugton kellett maradnom. Tudatosan így terveztem, pakolás és masszázs közben az ember lánya nem ugrál. Aranyos volt a kozmetikusom, megkérdezte, fel tudok-e kelni úgy, hogy 8-ra menjek. Feeeelkelni??? Aludni sem tudok!

 

Negyed órát azért így is sikerült elkésni, mert a szüleim rendesen meghatottak az ajándékukkal. Aki menyasszony lesz, számítson rá, hogy egyrészt idegességében, másrészt a boldogságtól egész sűrűn sírva fog fakadni. Szóval ültem a kényeztető délelőttben, aztán varrónő - nem csúszik le a felsőm, óóóó, igen! Vettem még kosarakat a térképnek és az autókra szánt masniknak, elmentem az epererért és még egy párszor elpróbáltuk a nyitótáncot.

 

Délután pakolás, kocsicsere - majd a kinyomtatott térképeket tekertem össze és masniztam fel a kocsikra. Nagyon ügyesen tudok időt spórolni: ha nem én vezetek, cipősdoboz az ölemben, olló a kezemben, a szalag a lábaimnál és méretre vágok, számolok. Masnit kötök. Tekercselek, csomózok és megint számolok.

 

Elvittük az epret péntek délután a cukrászhoz, aki még akkor sem tudta megmondani, hogy mennyibe is fog kerülni a torta és hazaérve megkezdődött az igazi visszaszámlálás. Még egy pár ültetőkártya, mert ugye soha nem volt végleges létszámunk és névsorunk, kinyomtatni az adminisztratív teendőket, a névsort a ceremóniamesternek, írni még egy pár e-mailt és fogadni a gratuláló sms-eket.

 

Aztán alvás. Hajnali háromig. Forgolódni, izgulni és nem tudni elaludni. Számolni nyolcszázhatvanötig, majd vissza. Imádkozni az időjárás miatt. Aztán valahogy csak el tudtam aludni, de reggel negyed 7-kor ébresztő volt. A reggelimet - szokás szerint - vittem a fodrászhoz. Zuhanyoztam, hajat mostam és mivel hűvös volt, de verőfényes napsütés, meg is szárítottam.

 

A hajam és a manikűröm egyszerre kezdett készülni és befutott a fotósunk. Egyébként is közlékeny vagyok, idegességemben ez pedig csak fokozódik. Nem tudom, hogy a fodrász, a manikűrös és a fényképész miért nem ütöttek le és ástak el inkább, néha még magamnak is sok voltam. És izgultam, istenem, jobban, mint bármikor máskor életemben. Készült sok-sok fénykép, fantasztikus lett a manikűröm és a nem rendes konty, de mégis konty frizurám is.

 

Viszont. Elkezdett esni az eső, amíg bent voltam a fodrászatban. A fényképészünk már akkor azt mondta, hogy ez csak érzéki csalódás - és aztán szegénynek az lett az egyik fő feladata, hogy a szánsájn, szánsájn, regi refrént kántálja, hogy valamiképp vagy megnyugtasson, vagy megmosolyogtasson.

 

A sminkes késett egy kicsit, és már tűkön ültem. Virág, ez így nem lesz jó - ezért Virág a stresszoldás ősi magyar módszerét választotta, a vilmoskörte pálinkát. Azt mondta a fényképész és a sminkes is, hogy számottevő volt a változás és körülbelül 10 másodperc alatt lendültem át az ideges menyasszonyból a jófej társasági lénybe. Kint pedig továbbra is vigasztalhatatlanul esett és alig volt 12 fok. Elkészült a sminkem, elkészült a férjem édesanyjának sminkje is, kapott némi alapozót és púdert a vőlegény is - a hatás döbbenetes volt egyébként. A vőlegény felöltözött és mehettem én is öltözni. Harisnya, alsószoknya, szoknya, felsőrész. Cipő. Nyakék. Fülbevaló, karkötő, fátyol. Csett a feje, csett a lába. Fotók készülődés közben és az öltönyében hihetetlenül fess vőlegényem mosolyának kíséretében.

 

Az öltöny tökéletes volt és tökéletes volt a ruhám is. Örültünk egymásnak, és kihordtuk a rengeteg szatyrot, bőröndöt és holmit, amire aznap szükségünk volt, illetve lett volna. Akkor éppen nem esett, de azért az esernyőket beraktuk. A kocsit lemosta a vőlegény, de vastag, szürke, igazi lehangoló felhőréteg volt a fejünk felett és félúttól Visegrádra menet igazi, szakadó eső kísérte utunkat. Meg összefüggő kocsisor, ami nem a lagzis menet volt sajnos.

 

Hihetetlen későn értünk fel az étterembe - igazi, araszolós szombat délután volt, bár nem értettem, a pocsék idő ellenére miért kirándul mégis mindenki. Mivel nem tudtam a fél fenekemen ülni az abroncs miatt - soha nem is tudtam - a derekamhoz húztam fel a szoknyámat, így nem is gyűrődött össze annyira. Mindenkinek ajánlom, próbálja ki, hogy tud az abronccsal táncolni, lépni, ülni, hogy kell felemelni, kocsiba be- és kiszállni. Mivel varrattam a ruhámat, nekem ez nem volt gond, hetente flangáltam az alsószoknyában a varrónőnél több tíz percet is akár és egyszer még a táncpróbára is elkértem.

 

Az étteremnél nagyon hideg volt - a lehelletünk is látszott. A panoráma viszont még a szürke, esős, párás időben is lenyűgöző volt. Az étterem díszítése pedig lélegzetelállító. A csokrom nem volt hivalkodó és mégis gyönyörűen pompázott, borostyános is volt, gyöngyös is - épp ahogyan szerettem volna. Az eső hol nekikezdett, hol elállt - fotók az erkélyről, fotók a teremről és akkor menjünk fel a kilátóhoz. A sminkes barátnőm tízcentis tűsarokban, én a fehér sarkű menyasszonyi cipőben és a nagyruhában, sárban, vizes fűben, de esés nélkül felmentünk és le is jöttünk.

 

Mi élveztük a fotózást, lehet, azért, mert szeretünk hülyéskedni, akár még mások előtt is. Amit bántam, az az, hogy Esztergomban kimaradtak a kültéri fotók, mert szakadt az eső, fújt a szél és amint kiszálltam, hiába lendült egyszerre három esernyő a fejem fölé, olyan volt, mintha egy vödör jeges vizet zuttyintottak volna a ruhám alá. A mindig hűvös bazilikában melegebb volt, mint kint és szegény koszorúslányaim - bár nekik hosszú ujjú bolerójuk volt - szintén majd megfagytak. Szerencsére nagyon humános volt a plébános úr és megengedte, hogy bent gyülekezzünk, fotózkodjunk és bármit, ami csak jólesik.

 

Volt egy kis kavarodás, négy óra helyett négy óra tízkor kezdtünk... Zsuzsi barátnőm, amikor beálltam a menet végére, azt mondta: levegő kifúj, szoknya leenged. Lehet, ez lesz az új mantrám, mert bejött: nem esett el senki és nem rontottunk el semmit. A plébános sem, mi sem. El sem hittem, de ez volt.

 

Csoportkép, csokordobás - lányok felsorakozva, csokor eldobva, csokor a földön. Ugyanis mindenki hátréblépett eggyel és a csokrom leesett a földre. Nem igazán verekedtek érte össze. 

 

Fél 11-től volt rajtam a ruha, visszafelé menet már nagyon szorította a gumi a derekamat, de nem tudtam mit tenni. Próbáltam az autóban a félig ülő helyzetben valahogy megoldani, ami persze nem jött össze, de ezt leszámítva nem volt kényelmetlen és tökéletesen állt egész este.

 

A térkép és a viszonylag egyszerű úticél ellenére nem ért oda mindenki, vártunk és vártunk a söprűvel és a lapáttal, meg a tányérral... Törték, sepertem, és amikor már majdnem minden a lapátra került, akkor azért kicsit szétrugdalták nekünk...

 

Amikor mindenki leült, én megint felessel kezdtem - szégyen vagy sem, de az segített - és láttuk a naplementét a Dunakanyar felett. De olyan szépre sikeredett a felhők között átszűrődő naplemente, hogy a vendégek fittyet hányva a vacsorára, a teraszon tülekedtek és fotóztak vég nélkül. A vacsoránk isteni volt, mindig is tudtam, hogy az étterem egy főnyeremény, de sok barátunk azóta is azokat a fogásokat emlegetik.

 

Az előételt és a levest felszolgálták, a többi büféasztalon került felszolgálásra. A nyitótáncot még egyszer elpróbáltuk, és aztán jött az igazi. Az elején még tudtam mosolyogni, a végén - mivel a férjem elsiette a lépéseket - vigyor helyett vicsor lett, de azt csak apukám vette észre.

 

A nyitótánc után pedig a buli, amit az utolsó másodpercig élvezni tudtunk (pedig nagyon féltem, hogy nem fogom tudni élvezni és aggódni fogok, de fantasztikusan jól éreztük magunkat). Volt gyertyafény-keringő (pedig én azt nem is szerettem volna, de az egyik legjobb képünk gyertyafényes lett), vicces gyújtogatással a végén, és aztán a...

 

...TORTA!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nos, a torta. A torta minden elképzelésünket felülmúlta. Minden megbeszélés, minden ráfordított óra, minden egyes eperért folytatott elszánt hiszti megérte. Többszörösen is. Mivel rajta voltak a csokilapok az oldalán, a tetején meg a nászpár és az eper, nem tudtam, hogyan kezdjek neki a felvágásnak, így a vicc kedvéért leharaptam a marcipánvőlegény fejét. A férjem meg az én marcipánfejemet. Aztán elkezdtük szedni a csokit és az epret, majd felvágtuk a tortát. Nos, sok esküvőn voltam már, és elég sok szétmacsgált tortaszeletet láttam, így tudtam, hogy jó a torta, ha a vendégek megeszik. Nem nagyon láttam pincért, aki félig megrágott tortaszeletetet vitt volna vissza... Szóval isteni lett mindhárom íz: az erdeigyümölcsös joghurtos, a barackos-túrós és a csoki is. Csak négy szelet csokis maradt, de az is csak két nappal élte túl a lagzit.

 

Torta után menyasszony-rablás - nem jutottak velem messze, nyakkendővel összekötött kezekkel vittek vissza. És a feladatok: én állok a széken, a vőlegény a földön, és meg kell puszilnia. Mint utóbb bevallottuk, mindketten láttuk lelki szemeink előtt, hogy milyen lenne, ha a férj nem puszit adna, hanem lefejelné az orromat és eleredne a vérem... Az ekrüszínű ruhán "jól" mutatott volna... De nem lett belőle gond, kaptam három puszit és kész. Aztán énekelnie kellett és végül anyukámmal tangóznia, úgy, hogy egyikük sem tud igazán tangózni. De visszakapott (amit lehet, azóta megbánt már egy párszor) és buliztunk tovább.

 

A szokásos menyasszonytánc, aztán a vőlegény felkap és rohan velem elfelé... Egészen a kocsiig, majd át a szállodába... Nem hittem a szememnek, amikor kinyitottuk a lakosztály ajtaját... A fürdőszoba volt kb. akkora, mint a házunk. Óriási hálószoba, nappali kandallóval, erkéllyel, óriási előtér, külön WC és jacuzzi és a padlófűtés a fürdőszobában... Nem szoktam hasraesni a nagyságtól, de itt kénytelen voltam... Kicsit bánatosan, ugyanakkor megkönnyebbülve levettem a királylány-ruhámat és felvettem a piros menyecske ruhámat, a férjem pedig megint rámsegítette a zakóját és mehettünk vissza. Az első tánc megint a miénk volt, most már mint újasszony rophattam és jött még egy meglepetés - a férjem zenekari barátja elénekelte nekünk Lous Armstrong What a wonderful world-jét, a zenekarunk kíséretével. (Mondjam, hogy könnyekig meghatódtam, vagy nem kell? És igen, megkönnyeztem az előadást, és azóta is vigyorogva hallgatom végig ezt a számot, bárhol, bármikor.)

 

Aztán buliztunk még vagy két órát és negyed négykor, amikor már tényleg csak a családom, a fényképész haver és egy egyetemi barát volt ott, véget ért a buli... Még pakoltunk, elvittük a két vendéget a szállásukra és fél ötre értünk A Lakosztályba. Ki kellett bontanom a hajamat, de a sampont otthon felejtettem. A szállodainak nem tetszett az illata, így fél doboz tusfürdővel mostam ki a lakkot - olyan jól sikerült a hajmosás, hogy utána négy napig nem is kellett hajat mosnom. Negyed hatkor vizes fejjel feküdem le és... így ébredtem: