Mivel múlt hét szombaton jó idő volt (hangsúlyozom, volt), 20 fok, napsütés, meleg, annak ellenére, hogy november 6-a volt, kedvem támadt sétálni. Hívtam a haveromat, nem vette fel, majd az sms már meg sem érkezett hozzá, mert kikapcsolta a telefont. Köszi. Másik barátnőm sem vette fel, vissza sem hívott. Harmadik barátnőm felvette ugyan, de csak jóval naplemente után ért (volna) rá. A férjem meg a padlásszoba kis hercege lett (hőszigetel már vagy másfél hónapja), egyedül meg nem olyan jó móka sétálni, ráadásul én félek a kutyáktól és ilyen jó időben minden tele van őrülten rohangálókkal. Meg ugyanilyen kutyákkal.
Meséltem a férjemnek, hogy senki nem akart velem jönni, illetve nem is értesültek róla, hogy velem sétálhatnának, monsta, hogy szép, ő csak az utolsó opció, sírva fakadtam. Erre lejött, megölelgetett és bocsánatot kért és közöltem vele, hogy ha így folytatja, elveheti a padlást feleségül, mert nekem ez így elég. Szépen megígérte, hogy vasárnap is jó idő lesz (meg is néztük és én hülye, még a lagzis incidens után is hiszek az időjósoknak) és hogy vasárnap délután a padlás helyett engem választ és elmegyünk andalogni a napsütésben.
Na. Indulás előtt fél órával: nem süt a nap, egyáltalán nem és emiatt is sírva fakadtam. Másodszor akkor, amikor rájöttem, hogy így semmi nem lesz a szoknyából (rászoktam, hogy szoknyás városnéző legyek). Mindig is irigykedve néztem azokat a külföldi turistákat (külföldön meg a turistákat), mit turistákat, egyenesen turista-NŐKET, akik elég vagányak voltak ahhoz, hogy szoknyában menjenek várost nézni. Mert egy sortban akármit megtehet az ember, leülhet, felállhat, ugrálhat, de ugyanezeket megtenni szoknyában, az már művészet.
Először a mini-nászutunkon volt rajtam végig szoknya és élveztem, nem beszélve a férjemről. Aztán valahogy rászoktam, és amióta az új munkahely miatt nem kell órákat talpalnom a városban, azóta szinte csak hétvégén van rajtam nadrág. Ha lehet még fokozni a vásárlás-őrletet, amiben szenvedek, egy ideje felfedeztem magamnak a harisnya-boltokat is és előszeretettel költök kisebb vagyonokat harisnyákra (is).
Szóval eldöntöttem, hogy felveszem a kis kötött combfixemet vasárnap, kisszoknyával, kiccipővel és nagyon csini leszek.Mégiscsak a férjemmel randizom!
Aztán láttam, hogy olyan igazi, november, szürke, ködös, hideg, párás idő van és elbeszélgettem magammal. Persze előtte meg kellett keresni a két combfixet (lehet, össze kéne kötnöm őket, mint a gyerekek kesztyűit szokták), de az egyik a fiókból, a másik a szekrényből került elő. Aztán megvitattam magammal, hogy mi is legyen:
- De ebben fázni fogsz.
- Nem, veszek alá másik harisnyát is, mindig így csinálom, tudod.
- Tudom, de akkor is. Ez egy tartó és megkötő és szilikoncsík nélküli darab, le fog csúszni.
- Nem, veszek alá másik harisnyát is, mindig így csinálom, tudod.
- Tudom, de akkor is. Ez egy tartó és megkötő és szilikoncsík nélküli darab, le fog csúszni.
- Nem fog lecsúszni, tudom. És szép akarok lenni.
- Szép leszel ezek nélkül is. Ezekkel viszont nem, mert egyrészt lilára vált szájjal fogsz vacogni, másrészt nem lesz szép, ahogy húzgálod majd.
- Nem fogom húzgálni, mert nem csúszik le, volt már rajtam.
- Igen, három éve.
- Lehet, de akkor is jó.
- Felpróbálod? (A fenébe, vehetem le a vastag, piros, meleg zoknikat és fázni fognak a lábaim.)
- Na ugye, hogy még jók?
- De rádfeszül fent, csúszkálni fog, mozogni akarsz benne.
- De nem fog, pont azért, mert mozogni fogok.
- Ne légy gyerekes!
- De nem vagyok az, felnőtt vagyok és ezekben AKAROK menni.
- De nem lesz jó!
Végül, mivel nem tudtam meggyőzni magamat, beraktam a combfixet a többi harisnya közé (mit combfix, semmi nem tartja, szóval combzoknit) és láttam, ahogy boldogan bújnak oda a többi szobahőmérsékletű zoknihoz / harisnyához, hogy ezt most megúszták és maradnak a szobahőmérsékleten.
Igenám, de nem akarok farmert felvenni. És egyébként is, vasalni kellene - hűűűű, de gyűlölök vasalni -, meg valami szépet felvenni, akkor is, de a fekete nadrág túlzásnak tűnt egy laza sétához és / vagy forró csokihoz.
És egyébként mindig ez van. Elképzelem, hogy mit is vennék fel szívem szerint, aztán kiderül, hogy az mosásban van / nem vasaltam ki / nem ebben a házban van / kölcsönadtam / összement / kinyúlt / már nem áll jól / nem az alkalomhoz illő.
Soha nem felejtem el azt a karácsonyi bulit, ahol még dress code-ot is kaptunk, de csak én fogadtam szót (a pasik az öltöny-ing-nyakkendővel nem tudnak mellélőni), így a következő évben ismét nyomatékosan kérték, hogy a helyhez mérten kifejezetten elegánsan érkezzünk - gondoltam, a fekete kisestélyi nem lesz túlzás, de megintcsak annak bizonyult. Harmadszorra viszont úgy tűnt, a renitensek lemorzsolódtak és a szaténszoknya - kivágott felső - blézer biztonságából figyeltem az eseményeket és nem lógtam ki a sorból. Hurrá!
Mivel a munkám miatt általában nagyon elegánsan kell öltöznöm, ha valahová menni kell (színház, vacsora, mozi, buli), soha nem tudom, vagyok-e elég elegáns, vagy éppen csillogó. És éppen ezért élvezem, amikor oldalzsebes túranadrág, sportcipő (persze azért rózsaszín) és kapucnis, kenguruzsebes pulcsi van rajtam. Ilyen luxust utoljára augusztusban engedhettem meg magamnak. Ja, és persze Jerry egeres póló, mert hát nehogymáne, NYARALUNK!
Délutánra végül is farmer lett, holnapra meg munkára itt a kis princess ruhácskám, pedig én nem is pricess vagyok, hanem kijájjány.
Viszont már most azon töröm a fejemet, hogy a pénteki és a szombati szakmai összejövetelre mégis mi a rossebet vegyek fel? És persze ez is csak ma este tudatosult, hogy a péntek az már a mostani péntek és lehet, vennem kellett volna valamit. (Ja, Virág, miközben annyi ruhád van, hogy egy közepes méretű gardróbszekrény és egy fél fiókosszekrény nem elég a tárolásukra. Eszednél vagy?! Semmit nem veszel, elhordod, amid van. És mutatkozz be szépen a vásárlásimániásterápia csoport tagjainak is.)
Ja, és miheztartás végett, meg egy kicsit álmodozni is (istenem, én el sem megyek pénteken sehova a saját, eddig meglévő cuccaimban):
